Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

A MEGÉLHETÉS FORRÁSAI

malmokban lepitlélték (megőrlették), s a lisztet vitték haza. Különösen gyakran megfordultak a szikszói malomban s a miskolci Király-malomban. Az éjszakákat jó időben a szabadban töltötték. Az út mellett tüzet gyújtottak, a szamarak — általában tilosban — körülöttük legeltek. Ha esős idő volt, akkor falvakban, gazdáknál szálltak meg, s főleg csűrökben töltötték az éjszakát. Egyesek állandó szálláshelyeket foglaltak az útvonaluk mellett. A szállásért mésszel fizettek. A magyarul gyakran rosszul beszélő meszesek megjelenése a kisebb falvakban jelentős esemény volt. A gyerekek gyakran az egész falun végigkísérték őket. Útjuk során sokféle módon kerültek kapcsolatba a magyarság kultúrájával, s maguk is sokféle kulturális elemet közvetítettek. Csupán példaként említem, hogy a fiatal szamárcsikót {mali somar) kétéves korában kezdték fokozatosan munkára szoktatni, teher nélkül azonban már fiatalabb korában is elvitték az útra. A csikót gyakran eladták az úton, s maguk is vettek új szamarat Domoszlón, Egerben, Miskolcon. Mivel falvaikban gyakran nem volt szamárcsődör, ezért a kancát (kobula) általában útközben fedeztették. A csődör gazdájának is meszet adtak. (Különösen Abaújszántót tartják számon ebben a vonatkozásban.) S végül egy példa a két etnikum kultúrájának találkozására a folklór területéről. Adatközlőim elmondták, hogy mindig szívesen adtak a szamár tejéből annak aki kért, mert tudták, hogy a szamártej jó a szamárköhögésre. Viszont értetlenül álltak s haragudtak akkor, amikor az alföldi falvakban az asszonyok kis darabokat nyírtak ki a szamár szőréből és sörényéből. Nem tudták, hogy a magyar néphit szerint a szamár szőrének védő hatása van a rontás ellen. A répáshutaiak ma már nem fuvaroznak meszet, de a bükkszentkeresztiekkel ma is gyakran találkozhatunk