Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

A MEGÉLHETÉS FORRÁSAI

illetve a mész- és szénégető kemencék alapanyaggal és tüzelőanyaggal való ellátása. Minci a kettő rövid távü és rendkívül erőpróbáló feladat volt a Bükk hegységben, és normális körülmények és megoldások között az igavonó ökrökkel lehetett hatékonyan megoldani, amelyek teherbírása maximálisan 5—20 kilométeres távolságban volt gazdaságosan hasznosítható. A diósgyőri koronauradalom 18-19. századi erdőgazdálkodási elképzelései nyilvánvalóan szűk körű szerepet szántak a hutatelepülések lakosságának. Ez az elképzelés nagyjából helytálló is volt, hiszen a 20. század elejéig ezt a hatósugarat nem is lépték át. Mint a magyarországi céhfejlődés esetén, ugyanúgy az erdei ipartelepek létesítésekor kitapintható (de eddig nem meghatározott) a piackörzet, a feladatkör. Azonban a modernizáció, a populáció (1. Miskolc), a táji eltérésekből eredő viszonyok megannyi új kihívást, szemléletváltást, napjainkban divatos kifejezéssel élve innovatív készséget feltételeznek. A bükki hutatelepülések Miskolctól északkeleti irányban helyezkednek el. A falvak geográfiai elhelyezkedéséből következően a települések csak dél, délnyugati irányban nyitottak. Következésképpen a Miskolc és a Felföld, illetve az Alföld és az ezek vonalához legközelebb elhelyezkedő települések helyzete a mérvadó és a gazdasági szükségszerűségeknek leginkább megfelel. Konkrétabban: Bükkszentlászló, a Diósgyőrtől 6 kilométerre elhelyezkedő település volt legkorábban alkalmazkodóképes. A lakosság jelentős része 1864 után a diósgyőri vasgyárban lett alkalmazott, míg másik része a közvetítőkereskedelmet kihasználva fuvarozóvá vált. Az állatállományt és a lakosság számát figyelembe véve egyértelmű a település közvetítő szerepe. A soron következő település átmeneti jellegére utal az erdei iparokban és az áruközve-