Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

A MEGÉLHETÉS FORRÁSAI

mert télen nem lehetett fuvarozni velük. Október végén, november elején a környék parasztjai felkeresték a hutaiakat és állatokat kerestek teleltetésre. Mályinka, Tardona, Borsodgeszt, Bogács, Ároktő, Tiszakeszi és Dédes parasztgazdáinál teleltettek legszívesebben. A teleltetésért abban az esetben pénzt fizettek, ha a teleltetést vállaló parasztgazda nem igázta az ökröket. Szent József- vagy Szent György-napra kerültek haza az ökrök." Hagyományos lótartás A ló a bükki hutatelepüléseken nélkülözhetetien haszonállat volt. Többirányú és célszerű igavonó lévén, szorosan hozzátartozott a paraszti kisüzemekhez, háztartásokhoz. A ló fontossága tükröződik az állatállomány nagyságáról és összetételéről tájékoztató statisztikákban is. A ló futónak, távolsági szekerezésre kellett a hutás embereknek, különösen azoknak, akik mész- és faszénkereskedelemmel foglalkoztak. A családok vagyoni helyzete és a lovak száma között szoros összefüggés érzékelhető. A módosabb gazdák 2—3 pár lovat is tartottak. A huta településeken alapvetően kétfajta lovat tartottak: lipicait és muraközit. A lipicai fajta a távolsági szekerezést szolgálta, míg a nagyobb testű muraközit a nehéz erdei munkavégzés során vették igénybe. A lipicai lovak száma jóval nagyobb volt a muraközinél, hiszen az erdei munkákban nag)' számú ökörfogat is részt vett, s emiatt a drága muraközi lovak beszerzése nem lebeghetett alapvető célként a családok előtt. A falvakban nem foglalkoztak lótenyésztéssel. Ez egyértelműen arra vezethető vissza, hogy a szűkös takarmány, következésképpen a drága tartás nem engedte meg, hogy kancákat állítsanak tenyésztésbe. Éppen ezért a hagyományos állattartásban a