Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

A MEGÉLHETÉS FORRÁSAI

forró vízzel locsolták és ponyvadarabbal letakarták, hogy az összetevők összeérjenek. Mielőtt az így készült takarmányt az állatoknak adták volna, megszórták azt kukoricadarával, korpával, esetleg liszttel, amelyet veresliszt néven emlegettek és a malmokból lehetett vásárolni. A legfontosabb takarmány kétségtelenül a réti széna volt. A falvak környéki legelőket igyekeztek a legeltetés előtt kellő időben lekaszálni. Ez azonban kevés szénát eredményezett. A jobb legelőket egy idő után inkább kaszálórétnek használták. Bükkszentkereszten Fehérkő-lápa és Jávor-kút inkább rét, kaszáló volt, mint legelő. A gazdák ügyeskedése ellenére sem lehetett biztosítani saját erőforrásukból az állatok takarmányszükségletét. Ezért az állatok számára jelentős mennyiségű takarmányt vásároltak. Nyilvánvalóan így sem tudták fedezni a szükségleteket, mert elterjedt gyakorlat volt az állatok teleltetésre adása. A takarmány beszerzésében a fuvarosok, a mésszel és faszénnel kereskedők jártak élen, akik az alföldi településeket járva szénára, takarmánygabonára cserélték árujukat. Ok biztosították egyben a falvak búzával, rozzsal történő ellátását is. A lakosság kevésbe mozgékony népessége a környező falvakba járt el betakarításkor segédkezni, s így jutott szénához, gabonaneműekhez. Vattán, Ernőd és Mezőkeresztes környékén vállaltak munkát és így egy-egy családnak összejött egy-egy szekér széna, 8—10 mázsa gabonaféle. Az állatok téli legeltetésre adásáról Viga Gyula kutatásaiból alakítható ki a következő kép:

39 „A takarmányozás minden állattartó gazdának gondot okozott. Ezért igen korán kialakult az a szokás, hogy az állatok egy részét kiadták telelésre. Főként az ökröket, 39 VigaGy., 1986.