Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

A MEGÉLHETÉS FORRÁSAI

üres jármot tettek a nyakukba és így járatták, üres szekér után kötve. Majd a szekér elejét húzatták velük. A fiatal állatoknak neveket adtak: Cigány-Badár, Gombos-Betyár, Sármány-Bokros stb. (párban). Hajtásukkor gyakran használták neveiket, irányításukra pedig jobbra forduláskor a csálé, csál, balra pedig a hajsz^ ide! szavakat használták. Megálláskor a hóba, hói járta. Az ökörfogatok irányítása a szoktatás után viszonylag könnyű feladat volt, mert a hegyi úton lassan közlekedő szekérre ritkán ültek fel, a hajtók a szekér előtt vagy oldalt haladva vezették az állatokat. A tinókat kétéves kortól volt szokás járomba kötni. A járomfa, bélfa, aldeszkafa részekre tagolódó, járomszeggel és nyakszeggel ellátott jármokat kerékgyártómesterek készítették. A hutatelepüléseken nem voltak olyan specialisták, akik értékesítésre készítettek volna ilyen eszközöket, így a vásárokon szerezték be őket. Az állattartásban rendkívül fontos szerepe volt a takarmányozásnak. Különösen a hidegebb időszakokban, amikor már nem lehetett legeltetni. A bükki hutatelepüléseken szálastakarmánynak elsősorban a réti szénát és a lóherét, mint vetett takarmányt használták. Mellettük kiegészítőként szokásos volt a mezőgazdasági termelés melléktermékeinek használata is. Az állatok elfogyasztották a kalászosok pelyváját, törekjét, a szalmát és a kukoricaszárat is. Az utóbbit szecskázták. A kukoricaszárakat kézzel hajtott szecskavágóval feldarabolták és így tárolták olyan időszakokra, amikor a szálastakarmány már fogyóban volt. Noha elsősorban a lovaknak vásároltak takarmány- és cukorrépát a közeli alföldi falvakban (Tiszalúc, Taktaharkány), vagy répaszeletet a szerencsi cukorgyárban, alkalmanként azonban a szarvasmarháknak is eledelül adták. A szecskát, a pelyvát vagy a szalmát keverőkádakban elegyítették répaszelettel, reszelt répával, s ezt