Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

SZÜLŐFÖLDÖN HONTALANUL

Óh ne búsulj föld árva gyermeke, Ha körülvesz a bajok serege, Rózsa nyûik a kín töviseken, Nyugodjál meg az égi végzeten. Hogyha szenvedsz, az Istenben bízol, Jézusoddal egy pohárból iszol. Buzdulj fel a dicsőült szentekkel, Nyugodjál meg az égi végzeten. Tűrj békével, ne légy vigasztalan, A csüggedés nem segít hasztalan. Szép szivárvány ragyog a könnyeken, Nyugodjál meg az égi végzeten. Fogadd el a szenvedés poharait, Ez szépíti mennyei koronáid. Krisztus is tűrt, hogy úttörőd legyen, Nyugodjál meg az égi végzeten. Lélekben mindannyian megkönnyebbültünk. Nagyon kellett a lelki nyugalom. Most, hogy már egyre távolabb kerültünk az otthonunktól, a feszültség fokozódott bennünk. Nemcsak azért, hogy mi lesz velünk, hanem a pillanatnyi körülmények miatt is. Napok óta nem mosdunk, ülve alszunk. Sokan a padok között a padlón ülnek, mert nincs elég hely. Szörnyű bűz árad a vécéből. Öblítővíz nincs. Hiába is lenne, mert a lefolyócsöbe belefagyott a piszok. Tiszta hányadék az egész. A kupé kezd olyanná válni, mint egy istálló. Akik a katonai konyha ételéből ettek, hasmenést kaptak. Az ilyenekkel pálinkát itattunk. A gyerekeknek italt nem adhattunk, csak szorongva vártuk, hogy elmúljon a hascsikarodásuk. Aggódva lestük, nem lázasodnak-e be. Mi lenne itt velük? Nincs orvos, nincs gyógyszer. A szerelvényen csak a csendőrök és hivatalnokok vannak, akiknek el kell számolni velünk, mint a hajcsároknak, amikor az állatokat a vágóhídra hajtják. Ha a juhok közül elhullik egy-kettő, nem nagy veszteség. Egy-két magyar, mit számít az, maradt még éppen elég. Ujabb megpróbáltatás várt ránk a Ceská Trebová felé vezető úton. Már Olomoucnál kezdődött. Ott a pályaudvaron egy szélső vágányra tolták a szerelvényt. Mozdonyt cseréltek. Ahogy a gépet becsatolták, a kocsik fűtése megállt. Mire a másik mozdonyt rákapcsolták a vonatra, a kupék teljesen kihűltek. A gőzt megindították ugyan a mozdonyból, de a kocsik már nem melegedtek fel többé. A gép ócska masina lehetett. Chocen után a nyílt pályán bedöglött. Se előre, se vissza. A fagy miatt a kocsi ajtaját csak félig tudtuk bezárni. A nyíláson süvített a cudar hideg szél. Hordta, kavarta a havat. Dél körül lehetett, de szinte sötétség borult ránk. Alig lehetett látni a vasút melletti fákat, olyan sűrűn szakadt a hó. A két gyermeket magunk közé fogtuk, hogy a testünkkel is melegítsük őket. Odahúzódtak hozzánk Bene Paliék. Ok négyen voltak. Két szülő, két gyermek. Ott volt Jónai Feri is a feleségével és két gyermekével. A gyerekek már valósággal vacogtak. Mi, felnőttek pálinkát ittunk, még volt egy kevéske, az melegített valamicskét. Mind a hármunknak volt birkabőr bundánk. Azt vettük magunkra, ha szekérrel fuvarba vagy az erdőre mentünk. Ládában a vagonban volt. Kérdem Palitól is, Feritől is, tudják-e, melyik a vagonjuk. Akkor menjünk. Valahogy előszedjük a bundánkat és betakarjuk a gyermekeket. Le a kocsiról. A nagy hóban kézen fogva botorkáltunk a vagonok mellett. Sikerült megtalálnunk, amelyikben a pakkunk volt. Mindhárman megszereztük a bundát. Fejszét, lapátot és seprőt is vittünk magunkhoz és mentünk vissza a kocsinkhoz. Először a gyerekeket jól becsavartuk a bundába. Abban már nem fáznak meg! Aztán a fejszével lefaragtuk a jeget az ajtó aljáról, a lapáttal a vécét kitakarítottuk, kisepertük a piszkot, amennyire lehetett, tisztaságot teremtettünk. Hat órát állt a szerelvényünk a nyílt vágányon, amikor két kocsival megérkezett egy mozdony. A kupékból katonák szálltak ki. A nagy hóból kiszabadították a szerelvényünket. Aztán visszavontattak Ceská Tfebovába. Miközben a vonattal kínlódtak a katonák, az én két gyermekem számára szomorú esemény történt. A hosszú várakozás alatt, amikor már szinte pánik tört ki, hiszen csak két személykocsi volt, abban több mint kétszáz ember, felnőtt és gyermek összezsúfolva, a szép macskánk kiugrott az ajtón, bele a hózi-