Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

SZÜLŐFÖLDÖN HONTALANUL

Még várakoztunk a hivatalos emberekre. Egy Kvetko nevű ember volt a vezetőjük. Egy papírra felírták, hogy mi maradt a portán. Két ló, két tehén, két üsző, széna, szalma és így tovább. Amikor ez megtörtént, elindult velünk a nagy hatkerekű teherautó. A nagykapu nyitva maradt utánunk. Megadtuk magunkat a sorsnak. A falu végén Szent János szobránál könnybe lábadt a szemem. Megemeltem a kalapomat. Nagy pelyhekben kezdett hullani a hó. Velünk együtt azon a napon a következő családokat hurcolták el a faluból: Ducman Andrásnét két leányával, Lesták Pált feleségével és fiával, Gergely Sándort feleségével és fiával, Szobonya Gyúró Istvánt feleségével, Jónai Istvánt leányával, Jónai Ferencet feleségével, Lökös Istvánt feleségével, fiával és menyével, Vizi Galo Ferencet feleségével, leányával és vejével, Gergely Istvánt feleségével. A tornaijai teherpályaudvaron állt meg velünk a teherautó. Az első vágányon állt egy hosszú szerelvény. Az elején néhány személykocsi, a többi fedett tehervagon. Amikor megérkeztünk, már több százan toporogtak a hóban. Sokat elkísértek az akkor még otthon maradt rokonok, barátok. A nők sírtak, jajoltak. A férfiak káromkodtak, szidták az egész kutya világot. Voltak, akik a háború poklából szerencsésen megmenekültek, és most a béke nagyobb veszedelmet hozott rájuk. Mert a lelki szenvedés sokkal nagyobb a testinél. Ha dörögtek az ágyúk, nem féltünk. Most megfélemlítésre ítéltettünk. Féljen a magyar! Viszik rabszolgának. Akik még maradtok, tagadjatok meg. Azért visznek, mert magyar vagyok. De ha te megtagadsz, szomszédom, barátom, testvérem, aki itthon maradtál, megmenekülhetsz. Megtarthatod a házadat, földedet és az állataidat. A mi portáinkat már ellepték a hegyi jövevények. Mi vállaljuk értetek a kálváriát. Menjetek haza! Őrködjetek a jószágaitokon! Az Isten megsegít bennünket és visszavezérel hozzátok. A hó olyan tömötten esett, hogy szinte alig láttuk egymást. A pakkjainkat a katonák berakták a vagonokba. Mi egy kupéba felkapaszkodtunk. Tömve voltak a kocsik sánkfalusi, harkácsi, lőkösházi, rási, otrokocsi népekkel. Egy zsidó szerelvényt láttam így a háború alatt. Igaz, ahhoz nem kapcsoltak személykocsikat. A zsidókat is munkára vitték. Először még ők is bizakodóak voltak. A mi szerelvényünkre is álnok felírás került nagy betűkkel: „Önkéntes mezőgazdasági munkások". A szöveg szlovák nyelven volt. Megtévesztésül azok számára, akik majd látják vonatunkat az állomásokon. Ezt hitetik el a külföldi kormányokkal is. Önként megyünk. Az előttünk álló ismeretlen útról csak annyit tudtunk, hogy Csehországba vezet. Már a kupéban ültünk, amikor eszembe jutott, hogy a fáról, amit ősszel az erdőből az udvarra hordtam - volt vagy száz mázsa - nem tudtam intézkedni, az átvételi jegyzéken sem szerepel. Hát azért küszködtem én, hogy majd az ingyenélők széthordják? De jó lenne még valahogy értékesíteni! Bemegyek Bockó Sándor bácsihoz - gondoltam -, a Central vendéglőbe. Ott biztos szükség van fára. Olcsón odaadom. Igaz, Bockóval már volt egy kis nézeteltérésem. Megpróbálom, hátha sikerül. Az indulásig bőven van idő, nyugtatott meg egy vasutas. Megfogtam a kisfiam kezét és elindultunk a Centrálba. A dolog rosszul kezdődött, mert Sándor bácsi nem volt a vendéglőben. A pénztárnál a felesége ült. Ő nagyon jó asszony volt. Nem szép, sőt, csúnya volt, de nemes lélek lakozott a testében. Ölelgette, csókolgatta a kisfiámat, úgy sajnálta. Lajoskám, Lajoskám - így mondta nekem -, hát nem tudta magát kimenteni? Az első emberséges szó szlovák embertől a procedúra óta. Leültetett egy asztalhoz. Forró gulyáslevest hozott. Együnk, biztosan átfáztunk az állomáson. A férje hamarosan visszajön. Korán reggel elment marhát venni a vágóhíd részére. Várjunk csak itt nyugodtan a jó melegen.