Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

SZÜLŐFÖLDÖN HONTALANUL

A falut katonaság szállta meg. Az összes ki- és bevezető utakat katonai járőrök lepték el. A kiírt családokat fölpakolták a teherautókra. Bevitték Tornaijára a vasútállomásra. Ott aztán átrakták őket tehervagonokba. Éppen úgy, mint háború alatt a zsidókat. Egymás után több csoportban vitték a családokat a Turóc-völgyi falvakból. Úgy gondolták, hogy az első transzportok után megadják magukat a magyarok, aláírják a szlováknak valló papírt. De hiába próbálkoztak, a magyar embereket nem tudták megtörni. Inkább vállalták az elhurcolást, még a halált is, de senki nem mondta ki a száján, hogy ő nem magyar. így kezdődött a szlovákiai magyarok kálváriája, elüzetése a szülőföldről. És most elmondom az én családom elhurcolásának történetét. Az elhurcolást megelőzte egy megalázó orvosi vizsgálat. Hogy a világ előtt igazolják magukat, a kitelepítési bizottság orvost küldött a faluba. Nem egyedül jött. Vele voltak azok, akik intézték a hivatalos dolgokat és kimondták a verdiktet, hogy annak menni kell, aki nem beteg. Az orvost Kleinnek hívták. Zsidó volt. Tornaiján lakott. Életben maradt a koncentrációs táborban. Szerencsésen hazakerült. És most ő küldi vagonokba az embereket. Neki muszáj volt csinálni, nem tehetett mást. A bizottságban ő volt az egyetlen, aki szánakozott rajtunk. Klein úr megvizsgált mindannyiunkat, mind az ötünket. Öttagú volt a családom. Édesanyám, a feleségem, a lányom, a kisfiam és én. Hála Istennek, egészségesek voltunk. Az orvos kiállította rólunk a papírt. Közölték velünk, hogy a következő transzporttal minket visznek. Öt napot adtak arra, hogy felkészüljünk az útra. A kövi és a nandrázsi szlovákok ott kóvályogtak a faluban. Lestek, mint a sas, mikor lehet a bárányra lecsapni. Fillérekért felvásárolták a búzát, árpát, zabot, kukoricát meg mindent. Amit nem vihettünk magunkkal, adtuk, legalább kaptunk egy kis pénzt. Sokan szélhámosok áldozatai lettek. Szlovák emberek jelentek meg az elhurcolásra kijelöltek házánál. Befolyásos hivatalos személyeknek adták ki magukat. Azt ígérték, ha kapnak húszezer koronát, elintézik, hogy ne kelljen a családnak elmenni. A hiszékenyek csapdába estek. Leszámolták a pénzt, azután soha többé nem látták az illetőket. Az én gazdaságomban volt akkor két herélt ló, három tehén, két üsző és egy nagy fias kocám. Az egyik tehenem vemhes volt. Nyomott vagy hat-hét mázsát. Ezt elhajtottam Kövibe. Bruszik Marci jó barátom gondjaira bíztam. A borja és a haszna az övé. Ha hazajövünk, az anyatehenet visszaadja. Ha egy évig nem térnénk haza, övé a tehén is. Megőrzésre neki adtam oda a szekeremet is. Nemrégen csináltattam Köviben Nandrázsi András kerékgyártó mesterrel. A licei kovács vasalta meg. Az új lószerszámot is a szekérre tettem. A fias kocámat Bruszik sógora vette meg Köviből kétezer koronáért. A két ló, a két tehén és a két üsző az istállóban maradt. A portán maradt a vetőgép, a szecskavágó, eke, borona és a fuvaros szekerem is. A pincém tele volt krumplival. A padláson vagy ezer darab különféle cserépedény volt, az is mind ottmaradt. Nagy lelki gyötrelmek között teltek a napok. Ládákat csináltam deszkákból. Azokba pakoltuk a szükséges holmikat. A ruhákat, ágyneműket, edényeket. A bútorokat és a sparheltot is előkészítettük. Aztán elérkezett az idő. Megjöttek a teherautók. Az átkos 1947 januárjának utolsó napján nagy hatkerekű katonai teherautók dübörögtek be a mi kicsiny falunkba. Az egyik jött egyenesen az én házam elé. Megállt a kapu előtt. Én nem nyitottam ki. Zárva volt, nehogy az higgyék, hogy várom őket. Egy katona leugrott a platóról. Kitárta a nagykapu két szárnyát, aztán a sofőr farral betolatott az udvarra. Azután a többi katona is leugrott az autóról, nekiestek a ládáknak, bútoroknak, poggyászoknak, és sietve pakolták a ponyva alá. Alltunk az udvaron. Néztük a szomorú jelenetet. Cudar hideg volt, csak úgy ropogott a hó. Édesanyám jajolt, a feleségem meg a gyerekek is sírdogáltak. Édesanyám 75 éves, a lányom 16 éves, a fiam 6 éves volt. Én magamban azt mondtam: Uram, Istenem, legyen meg a te akaratod. Utoljára még bementem az istállóba. Megsimogattam a két hűséges lovamat, a teheneimet és a két szép üszőtinót. Bobi kutyámat rábíztam atyusra, Jani bátyám apósára. Amikor atyus megtudta, hogy elvisznek bennünket, eljött, hogy mit segíthetne. Nem voltunk valami jóban, bocsánatot kért, aztán elvitte Bobit, hogy vigyáz rá és ad neki enni. Egy macskánk is volt. Azt a kislányom fogta az ölébe. Vitték a szegény állatot az ismeretlen útra. A katonák felpakoltak. Félrehúzódtak. Rágyújtottak. Láttam a tekintetükből, hogy szánakozva néznek ránk.