Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

SZÜLŐFÖLDÖN HONTALANUL

Erre azt mondták, hogy csak akkor maradhatunk, ha szlováknak valljuk magunkat. Az öreg Blaskó meg a felesége is állandóan ezt hajtogatja az egész faluban, hogy másképpen nem maradhatunk. Hibát követtem el. Az emberek azt gondolták, hogy azért javasolom a levelet, mert azt akarom, hogy a falu mondja magát szlováknak. Én már meg is tettem titokban, és most rá akarom venni az egész falut, hogy tagadja meg a magyarságát. Ennek a pletykának rólam a faluban terjesztője is akadt. Egy vénkisasszony tanítónő, Király Erzsébet volt a legnagyobb ellenségem. Azt hitte - mivel én voltam az iskolaszék elnöke -, hogy én hozattam a faluba az új tanítónőt, akit őt kitúrta az állásából. Pedig dehogy én hozattam. Egy parasztember hogyan tudna ilyesmit intézni? Küldték az új tanítónőt, mert szlovák volt. Hiába mondtuk volna, nem kell ide szlovák tanítónő, hiszen egy gyermek sem beszél szlovákul. Hogyan akar tanítani, ha nem értik meg? Novemberben a fuvarozással voltam elfoglalva. Mindennap a tornaijai piacra vittem a fát. Ott megtudtam, hogy Tornaiján a városháza nagytermében van a kitelepítési bizottság irodája. Katonatisztek és civilek üléseznek ott. De hogy mikor kiről tárgyalnak és mit határoznak, nem szivárgott ki. Szerettem volna valami közelebbit megtudni Lévárt sorsáról. Volt nekem egy ismerősöm Tornaiján, Bockó Sándor bácsi. Előzőleg Köviben lakott, nem messze a mi falunktól. Jó barátságban volt velem, tiszteltük egymást. Gondoltam, felkeresem. 0 most a Central nevű vendéglő vezetője. A fia, Jani, a hentes- és mészárosüzlet tulajdonosa. így hát ők tekintélyes emberek Tornaiján. Mindketten nagy szlovákok. Noha a Jani fiúnak magyar lány a felesége, Csízből nősült. A gazdag Csiszár lányt vette el. Előhoztam Sándor bácsinak, hogy nem tud-e valamit a lévártiak sorsa felől. Itt a vendéglőben sok ember megfordul. Ö szlovák, hozzá bizalmasak, bizonyára hallott valamit a kitelepítési tervről. Bockó Sándor bácsi úgy beszélt magyarul, mint én. Nem volt egymással soha semmi bajunk. De mióta nem találkoztunk, nagyot fordult a világ. Az új rendszer kikezdte az emberséget is. Most majdnem rám ripakodott. Menjenek innen a magyarok, csak szlovákok maradhatnak itt. De hát - mondom neki - ha elűzik a magyarokat, üresen marad Tornaija meg minden falu. Alig él néhány szlovák ezen a tájon, azok is csak most szivárogtak le a hegyekből. Nem tudtam meggyőzni az öreget. Egyre csak azt fújta, hogy a magyar iratkozzék szlováknak, vagy menjen innen, ahová való, Magyarországra vagy Ázsiába. így mutatta meg nekem Bockó az igazi arcát. A

z elhurcolás megkezdődik Novemberben egy pénteki napon fát árultam a tornaijai piacon. Mellettem úgyszintén fát árult Pali komám a lévárti tanyáról, meg Tóth Lajos keresztapám is. Mindhárman vevőre vártunk. Egyszer csak megjelenik Blaskó Károly, a jegyző. Odaszól nekem, hogy menjek vele. Nem mondta, hogy hova, én meg nem kérdeztem. A városháza nagytermébe vezetett. Leültetett a fal mellé, hogy csak várjak nyugodtan. Odament az asztalhoz, ahol katonák meg civilek, a kitelepítési bizottság tagjai ültek. Hogy miről beszélgettek, nem hallottam, de nem is értettem volna, mert szlovákul folyt a tárgyalás. Csak azt láttam, hogy a mi jegyzőnk egy katonatiszttel beszél, aki élénken hadonászik a kezével. Kis idő múlva jön Blaskó. Mondja, hogy elmehetek, ne kérdezzek tőle semmit. - Hát akkor minek hívott ide, Blaskó úr? Faggatózásomra végül megmondta: Lévárt neve ezután szlovák lesz. Meg van pecsételve a falu sorsa. Magyarok ki, szlovákok be. Az elhurcolásra ítélt első csoportot a falunkban hamarosan kijelölték. Ebben Lévárton a következő családok voltak: Szögedi László feleségével és két gyermekével, Radnóti János feleségével és két gyermekével, Galo Györgyné két fiával és egy leányával, Galó Gergely István feleségével.