Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

SZÜLŐFÖLDÖN HONTALANUL

Amikor a front elvonult, bejött az asszony hozzánk a faluba, hogy segítsük élelemmel, mert nem maradt semmijük. Én mindennel elláttam, amink csak volt. Hálálkodva ment el. Már 1945 nyara volt, amikor bevetődtem a fürdőbe. Az öreg Blaskó hímezett, hámozott, aztán kinyögte, hogy most lesz az igazság. A fürdő visszakapja a rétet. - Hát hogy gondolja ezt, Blaskó úr? - kérdeztem tőle. - Hát a rétet Plachytól, az előző tulajdonostól megvettük, hogy adnánk vissza, miféle igazság lenne az? Ahogy így vitázunk, belép a fia. Hallja, hogy miről beszélünk. Szlovákul szól az apjához, hogy legyen csendben. De az öreg rákiáltott: - Tője pravda! Mad'arivon. (Ez az igazság! Magyarok kifelé!) Az öreg Blaskó mondta ki először, hogy a magyarok takarodjanak ki a faluból. Mert ez az igazság. De kinek az igazsága? A Blaskóé, hogy neki maradjon a rét? De kié lesz a falu? Mert abban egy szlovák sem lakik. A világháború elmúlt, de itt most új háború kezdődik. A gyűlölet magja, amit a háború olyan kegyetlenül elvetett, most kezd nőni és virágozni. És ha virágzik, gyümölcsöt is hoz. A gyűlölet gyümölcsét. Az 1945. év végén, az 1946. év elején, a falunkban egyre inkább érezni kezdtük a magyargyűlöletet. Először csak a hivatalos emberektől. Lévárton addig szlovák család nem lakott. Az első szlovák ember egy Pupala Stafan nevű volt, aki valahonnan egy fönti hegyi faluból jött le. Egy lakatlan házban ütötte fel a tanyáját. Nem tudott egy szót sem magyarul, a faluban meg a nép nem beszélt szlovákul. Nem volt rá szükség, hát miért tudtak volna. A hegyi emberünk kikelt magából, mert se a boltban, se a kocsmában nem boldogult. Amikor azután 1946 januárjában megérkezett hozzánk egy tanító kisasszony, akkor megtudtuk, hányadán állunk, meg hogy honnan fúj a szél. Azt a szelet fent gerjesztették a magas politikában. És olyan hevesen, hogy hamarosan szétzilált bennünket. Én voltam az iskolaszék elnöke. A kisasszonyt hozzám küldték. Az első nap nálunk kosztolt, mi adtunk neki szállást is. Másnap elmentem vele Nagyrőcére az iskolai igazgatóságra. Az erdőn átkísértem a gicei vasútállomásra, onnan vonaton utaztunk Rőcére. Az úton erről-arról beszélgettünk, a politika nem került szóba. De amikor kijött az inspektorátusról, aztán indultunk vissza, már magabiztosabb lett, mert megkapta a kinevezési papírját, nyomban rátért a dologra: iratkozzak át a családommal együtt szlováknak. Mert az én ősöm, meg mindenkié a faluban szlovák volt, csak hát elmagyarosodtunk. Nagyon meglepődtem, hogy mit mond az új tanító kisasszony. Kérdeztem tőle, hogy mért tagadjam meg a nemzetiségemet. Ő csak jót akar nekem - válaszolta -, mert Csehszlovákiában ezután nem maradhat csak cseh vagy szlovák. Másoknak takarodni kell az országból. - Aki itt született, annak is? - Annak is, ha nem szlovák. De hát mért űznének el engem innen? Itt született az apám, a nagyapám, annak az apja, így visszafelé minden ősöm. Ott nyugosznak mind a lévárti temetőben. Nem lehet igaz, amit ez a tanító kisasszony mond. Akkor hiába tanultam az iskolában Némethy Géza tanító úrtól, hogy „áldjon vagy verjen sors keze, itt élned és meghalnod kell"! Mondjam azt, hogy nem vagyok magyar? írjam alá, hogy szlovák vagyok? Beszélni sem tudunk szlovákul. Én is csak annyit tudok, amennyi a vándorlásaim során rám ragadt. Lehet, hogy jót akart nekem és a családomnak a tanító kisasszony. De nekem aznap még az ennivaló se esett jól. A tanítónőt a szomszédban kvártélyoztam el, nem akartam vele többé találkozni. Pedig ő tapintatosabban hozta a tudomásomra, amit Blaskó a szemembe mondott: Magyarok kifelé! Egyszer Blaskóné, a fürdős felesége jött be hozzánk. Azt gondoltam, hogy ha késve is, de jön megköszönni a krumplit, meg amivel a front után kisegítettük, vagy talán megfizeti. No, de ezt nem említette, hanem azzal rukkolt ki, hogy iratkozzunk át szlováknak. Úgy gondolta, hogy most ő segít nekünk, ez az ő fizetsége. Csak hát itt most nem krumpliról meg lisztről van szó. Hogy is érthetné ezt Blaskóné. Hogy én nem vagyok magyar? Az apám sem volt az? Tagadjam meg az őseimet? Legyünk szlovákok? Akkor maradhatunk, egyébként kifele innen.