Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)
SZÜLŐFÖLDÖN HONTALANUL
S zlovákia magyar falvaiból 1946/47 telén a csehszlovák kormány több mint hetvenezer embert deportált Nyugat-Csehország területére, az egykori Szudétavidékre. Azokat, akik nem vallották magukat szlováknak. Akik nem tagadták meg magyarságukat. Akik szolgasorban is hűek maradtak őseikhez, anyanyelvükhöz, a múltjukhoz. A kálvária útján a megaláztatás, a szenvedés minden stációját megjárták. Testüket megtörték, de hitükben nem tudták megnyomorítani őket. A deportált magyarok kálváriáját családja sorsán egy földműves mondja el. Másfél évtizedes kapcsolatunk alatt beszélgetéseink vissza-visszatérő témája volt az elhurcolás. Élete végéig nyomta a megaláztatás emléke. Évek óta megbékélve nyugszik a temetőben. A régi Magyarország szép vidékén, Gömör megyében a Turóc-patak mentén fekszik az én kis falum, Lévárt. Jobbról-balról hegyek ölelik. Tiszta, ragyogó napfényes időben elénk tűnik hatalmas csúcsaival a Király-hegy és a Vöröskő. Jobbról a murányi hegyek emelkednek, egyik ormán a híres várral, ahová gyermekkorunkban gyakran elkóboroltunk. A Nyírjes tetejéről déli irányban fel-felsejlik a Bükk és a Mátra. Gömör Magyarország kicsinyben, mondogatták a nagyszüleink. Tündérszép tájak, hegyekkelvölgyekkel váltják egymást és minden út levezet a Sajó völgyébe, ahonnan a mi kedves vidékünknek az Alföld tárulkozik ki. A kanyargós Turóc-patak mentén vezető úton Rimaszombat felé haladva gyakran mellőzzük Bejét, ahol a gömöri emberek büszkesége, Tompa Mihály lelkészkedett, s nem messze tőle, Hanván nyugossza örök álmát. Ha szülővárosában, Rimaszombatban jártam, egyszer sem felejtkeztem meg róla. A városháza előtti téren mindig megálltam szép nagy szobra előtt. A második világháború után lelketlen emberek kötelet kötöttek a nyakába. Traktorral lerántották a földre. Hosszú évekig megalázva feküdt a városháza udvarán a mi nagy költőnk, aki a szlovákokért is szenvedett a szabadságharcban. Most még az emlékét is eltiporják. Hányszor jut eszembe, amit az iskolában tanultunk: „pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve, széthull nemzetünk". Nincs itt kegyelem senkinek. Petőfinek sem, Kossuthnak sem. Petőfi emléktábláját barbár kezek csákánnyal verték szét. Kossuth szobrát Rozsnyón ugyancsak ledöntötték. A mi falunk lélekszáma nem nagy. Mindannyian katolikusok vagyunk. Védőnk és oltalmazónk Nepomuki Szent János. Téglafülkében álló szobra elé tették a falu szlovák nyelvű névtábláját, talán azért, hogy a szent is tanulja meg ezt a kimondhatatlan nevet: Strelnice. A szomszédos Dereskkel vagyunk szoros kapcsolatban. Közös a hitünk, vallásunk, papunk. Innen oda, onnan ide házasodunk. A foglalkozásunk is azonos. Fazekasok, földmunkások, erdőmunkások vagyunk. Az első világháborúig szinte a legfőbb megélhetést a fazekasság nyújtotta. A megélhetés nálunk mindig kemény munkát követelt. Fuvaroztunk, erdőt irtottunk, cserhántani jártunk, állatokat tenyésztettünk, asszonyaink a piacokra hordták a tejtermékeket, messzire eljártak a kendertermelő falvakba, ahol orsót, fajfát cseréltek szöszre, amit otthon megfontak, azután lepedőnek, zsáknak megszőtték. Nagy változást hozott a faluban az, amikor Szent-Ivány József földbirtokos a szántóföldjét felkínálta a birtokán dolgozó zselléreknek és cselédeknek, azután pedig a falu gazdáinak, fazekasainak. így jutottunk földhöz, majd erdőhöz és legelőhöz. Kezdtünk szépen gyarapodni. De jött az átkos háború. És megint elvesztünk. A háború vége felé jártunk. Közeledett már a front. Egyre többször jelentek meg a repülőgépek a Turóc völgye felett. Aggódva tekintgettünk az égre. Kérdezgettük egymástól 1944 nyarán, amikor arattunk, vajon jövőre mit ad Isten, mert már tudtuk, hogy az orosz győz. Ki tudja, mi lesz velünk?!
