Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

NÉPI TÁPLÁLKOZÁS HÁROM GÖMÖRI VÖLGYBEN

alsó polcon lavór, vaj ling, fatál. A lapát, szénvonó a létra alatt volt. A sikáló és gyúrótábla, törlők a falon szögre akasztva függtek, a seprő az ajtósarokban állt. Egy kisebb asztalt, székeket házilag készítettek. Ahol minden megvolt, már jómódú családnak számított, hiszen a falu egyharmada nem ölt disznót. Nagy fazekak, serpenyők, tálak sem voltak mindenütt. Itt is behúzódtak télen a házba. Ilyenkor a gazdasszony bevitte a tálast, az élésládát, a vizes lócát is. A házban állt egy nagy asztal két karos lócával, két ágy. Az egyik ágy alatt volt egy asztalnyoszolya, ami nappal asztalként, éjjel ágynak szolgált." A Turóc-völgyi fazekascsaládban nevelkedett Horváth Lajos visszaemlékezései szerint a századfordulón és előtte csak cserépedényeket használtak. Külön cserépfazékban főzték a húslevest, külön a káposztát, a főzelékfélét. Egy közepes módú család is rendelkezett legalább két darab félliteres fazékkal, egyik kívül-belül, a másik csak belül volt mázas. Ebben főzték a kukoricaételeket, rizskását, babot, a cicerkét, a borsót. A század elején tűnt fel először a vasfazék, s az első világháború után pedig lemezből készült zománcozott edény. Tányérból egy-egy családnál 15-20 darab is volt. Ezeket a kemence vagy sparhét fölött tartották. Úgy mondták, hogy „a sütő felett". Mellette tartották a tálakat, kisebbnagyobbakat egymásra rakva. Ezek mázas, festett tálak voltak, amelyeket a helybeli fazekasok készítettek. Ezt követte a zománcos, majd a porcelántál és -tányér használata. A porcelántányérokat először csak a falra rakták fel dísznek. Ezeket a porcelánedényeket falujáró lengyel zsidók árulták. Az edények sorába tartozott a rátó, mely 1-3 literes űrtartalmú edény. Ebből is volt vagy három egy családnak. A komarátót vagy komaszilkét csak ünnepnapokon használták. A rátót végül kiszorította a pléh ételhordó, a bakét. A rátó tetejére kis serpenyőt tettek, amikor az ételt vitték benne a mezőre. Az edényeket kantár fogta össze. A kantárt cigányasszonyok árulták. Csuporból ittak vizet, tejet. A tésztaszűrőt is a fazekasok készítették. Az ivóvizet korsóban vitték a mezőre. A pitarban a falban volt egy kör alakú mélyedés, abban tartották, amikor nem használták. A korsón kívül vízhordásra szolgált még a kanta vagy a bütykös. A falu népe régen csak forrásvizet ivott, amelyet ezekben az edényekben szállítottak. A tejesfazékokat, tejescsuprokat napjainkig megőrizték az emberek. Fontos főzőedény volt az ún. dudus serpenyő. Az evőeszközök közül a fakanál volt a legfontosabb. A szedőkanál és az ún. lyukas kanál a lemezedényekkel együtt terjedt el. A faedényeket a kamrában tartották. A pitarban volt még a helye a moslékosdézsának és a tűzifának. A legtöbb helyen a komorát használták evő- és alvóhelynek. A szegényeknél komora nem volt, csak pitar, a cselédeknek pedig csak a ház. Az edényeket kocikon tartották. Csak cserépfazekakat használtak. A közepes módú családok nagyon megbecsülték az edényeket. Kölcsön is adták egymásnak: lakodalomra, poszrikra. A gömöri háztartások edénykészletét összegezve elmondhatjuk, hogy átlagosan egy családnak négyöt fözőfazeka, 6 darab serpenyője (melynek az egyik változata a századfordulóig a dudus serpenyő, amit tűzálló agyagból zománcozott serpenyő váltott fel), 2 db csíkszűrője, 6-7 db rátája, (amit kb. 1920-tól a fokozatosan elterjedő bakét kiszorított a háztartásokból), 4-5 db tála, 8-10 bögréje, 12-20 db tányérja volt. 1910-től felváltotta a cseréptányért az ún. cintányér, de ezt nem kedvelték és helyette a porcelánutánzattal készült cseréptányérokat vásárolták. Minden háznál volt sütőtekenő, szakajtó és 6-8 db szakajtókendő, kovászolófa, kovászvetőfa, keresztfa, élesztősbögre, dagasztóláb. Ezeket a tárgyakat, eszközöket a 60-as évektől nem használják, mert azóta nem sütnek kenyeret. A századfordulón kemence nélkül egy lakóházat el sem tudtak képzelni. Előbb a konyhába, majd a pitarba, 1930 után pedig az udvarokra építettek sütőkemencét. A sertésvágáshoz szükséges fatekenőből is elég volt egy darab, a zsírsütést szolgáló rézüstből is szintén egy kellett, a 8-10 literes zsírosfazekakból már többet szereztek be. A zománcos bödön 1925 után vált ismertté, a mai napig is ezeket a zsírtároló bödönöket használják. A legfontosabb evőeszköz a kanál volt. 1900 körül kezdték a fanyelű villát használni. A késeket a Szepességet is bejáró bosnyák kereskedőktől szerezték be. A tejszűrő úgy 1900 körül jelent meg. A tejesfazekak száma a tehenek számától függött, egy tehénre 6 tejesfazekat számoltak. Az élésláda egy méter széles és két-három méter hosszú, felnyitható fedéllel ellátott tárolóbútor. A ládát elrekesztették három egyenlő részre, majd e rekeszeket egyenként még 3, 4 és 2 részre is felosztották. A rekeszekben tartotta a gazdasszony a lisztet, a zsírt, a heti szalonnát, a füstölt húst, a tepertőt. Itt volt a kukoricakása, a gríz, zacskókban a bab, borsó és a tojás. A fiókokban voltak a kanalak, kések, villák, derelyemetsző, hurkatöltő, bögrék és poharak. Az élésláda régen faragott deszkából készült, de később fürészelt deszkából állították össze. A szakajtókat a komora falába vert szögekre akasztották. A kenyérsütéshez egyaránt használtak faszakajtót és fonott szakajtót. Az utóbbit gabonaszalmából vagy lehántolt fűzfából készítették. Sok helyen a tojást is ilyen szakajtóba gyűjtötték össze. Kevesebb