Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

NÉPI TÁPLÁLKOZÁS HÁROM GÖMÖRI VÖLGYBEN

csapódott a tejzsír.

102 Gyakran a gyerekekkel köpültették. Ilyenkor fehér surcot kötöttek fel elébe. Ha túl sebesen húzta, mert sietett volna játszani és kifröccsent a lé, rászólt az édesanyja: „Hová sietel? Nem hajt a tatár!"

103 Az írós vaj szemcséket aztán kiszedegették egy hideg vízzel telt tálba, amiben kerek fakanállal öszszeveregették egy csomóba. Amikor összeállt, kitették egy tányérra, kiformálták négyzet vagy tojás alakúra, kicifrázták két sarkán a kanál szélével.

104 Szuha-völgyi szokás szerint a piacra szánt félfontnyi vajcsomókat édes lapulevelekre rakták. Ha frissen akarták tartani, hideg vízben tartották egy nagyobb tálban, de csak egy pár napig konzerválhatták így. Tejescsuprok, szilke A vaj készítéskor visszamaradt lé az író. A friss írót szívesen megitták akár magában, akár törtkrumpli mellé, főleg vacsorára. Ahol bőven volt író, ott a disznók elé öntötték, vagy a macskának, kutyának adták. A vajat szívesen ették reggelire, uzsonnára kenyérrel. Az erdei, mezei munkához vitték magukkal. Helyettesítette a zsírt, szalonnát. „Nincs zsír, van vaj, víg a gazda!"

105 - szólt a helyi formula. A vajat tehát nem annyira a kenyérrel való fogyasztásra, mint inkább az ételek zsírozására, ízesítésére használták a paraszti háztartások. A vajas ételeket főként szerdán és pénteken fogyasztották.

106 Elsősorban a túrós sztrapacskát, a túrós gyúrt tésztákat zsírozták vele. De a vaj illett a lekváros, mákos, diós metélkére is. Vajat olvasztottak a meleg főtt vagy sült krumplin és a kásaételen. Ezenkívül minden ételhez alkalmas zsírozó lehet. Az írós vajat, amit el nem adtak vagy nem ettek meg, azt egy serpenyőben forró sparhéton csendes tűznél sárgára kisütötték. Egy kis edénybe leszűrték, ez volt a kisütött vaj. Ezt használták aztán vajas, főleg böjtös ételekhez vagy akkor, amikor a tehén nem fejlődött. Alsószuhán nagypénteken tejbe tészta vagy vajas mákos guba volt az étel. Hasonlóan sütötték ki a vajat az ebédre szánt haluskáva. Amikor a vaj már forrott, sercegett, beletettek egy kanál sima lisztet és azt kavargatva, szép sárgára pirította a gazdaasszony. Nagyon illett rá vigyázni, hogy meg ne feketedjen. Ez a sült vaj (vajalja) volt azután a sztrapacska vagy haluska öntözője. A megpirított lisztet meg a tetejére rakták ízesítőnek. Az ilyen ételt nevezték vajaljás haluskának. De kenték kenyérre, vagy ízesítették vele a főtt, sült krumplit, vitték bögrében erdőre, mezőre is. A túró úgy készült, hogy a jól megaludt tejet - miután leszedték róla a tejfölt - nagy fazékban vagy lábasban a meleg sparhét szélére állították megfonnyadni, aggasztani. Közben az edényt idébb-odább húzogatták, hogy ne fogja nagyon a tűz az aludttejet, mert akkor kemény lesz belőle a túró. Amikor a melegen kivált a savóból, még addig tartották a tűzhelyen, míg egy csomóvá össze nem állt. Aztán a gazdasszony a kezével addig morzsolgatta, amíg túrószerűvé nem vált a megkeményedett aludttej. A savóból akkor vették ki, amikor szükség volt rá. A savó kiválóan konzerválta a túrót, két hétig is elállt benne, nem romlott meg. 102 Bődi Erzsébet: The Obtaining of Butter and its Utensils in the Carpathian Basin. Ethnographica et Folkloristica Carpathica, 3. Debrecen, 1983. 87-100. 103 Domby Lajos alsószuhai lakostól való idézet. 104 Viga Gyula: Methoden der Butterverzierung und ihre Gerate in Ungarn. Ethnographica et Folkloristica Carpathica 4. Debrecen, 1985. 49-60.; Uő.: A vajdíszítés és eszközei Magyarországon. Ethn. XCVIII. 1987. 83-101. 105 Domby Lajos közlése, Alsószuha. 106 Főleg a katolikus Turóc-völgyi falvakban alakult így a heti étrend.