Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)
NÉPI TÁPLÁLKOZÁS HÁROM GÖMÖRI VÖLGYBEN
könnyen kifogdosták. Mint tapasztaltuk, ez a drasztikus halfogási mód a közelmúltban terjedt el, rövid életűnek bizonyult, mert egyrészt a hatóság tiltotta, másrészt maguk az emberek nem szívesen pusztítottak robbantással halat. A nagybirtok árnyékában a Csermosnya-völgyi halászatnak csak a tilalomra vonatkozó emlékei maradtak fenn. A Csermosnyában a hegyi patakok jellegzetes értékes hala él, a pisztráng. A halászati jog a századforduló környékén még a grófi birtok által megalkotott szabályrendelettől függött. A kisparasztok bérleti jogot kaphattak bizonyos, meghatározott folyószakaszra. Nem mindenki jutott ilyen joghoz, amely kiszabott beszolgáltatásra kötelezte a hálaszót. Ezért sokan halásztak titokban, annak ellenére, hogy börtönbüntetés járt érte: „mert a szegény embert rávitte a kényszer". Többen is elmondták, hogy egy gyerek sétált, őrködött a patak mentén, míg az apa kezdetleges módon, puszta kézzel vagy halászbottal halászott. Különösen jó fogás ígérkezett mindig a hegyi, köves bányapatakban. A Szuha kicsi folyó, mégis úgy emlékeznek vissza az emberek, hogy régen sok apró hal úszkált benne. A legnagyobb példányok elérték a negyed kilót. Inkább a gyerekek horgásztak horoggal vagy kosárral, a felnőttek nem töltötték ezzel az idejüket. Halételek A halételeknek a Szuha-völgyi falvakban nem volt különösebb jelentősége. Mostanában már üzletekből szerzik be, ha esetleg ráéhezik a család. A Csermosnya völgyében a halételt böjtös ételként tartják számon. Ez a szemlélet azonban újabb keletű, hiszen ezen a vidéken a hagyományos ünnepi étrendben a hal nem szerepel. 71 A helyileg kifogható pisztrángot is csak paprikásnak sütötték meg, ami összetételénél fogva sem felel meg a böjtös étkek előírásainak. Hagymás zsírba beletették a feldarabolt pisztrángot, piros paprikával, sóval felfűszerezték, az egészet kis vízzel felengedték, és percek alatt megfőtt a halpaprikás. Mellé köretnek sós vízben burgonyát főztek. Ebédre, vacsorára egyaránt finom, különleges ételnek számított. A Csermosnya-völgyiek régóta ismerik a kirántott halat, viszont nemigen sütötték, mert elkészítése sok zsírt igényelt. „Az urak eledeléhez tartozott." A Turóc menti falvakban nagyobb szerepe volt a halnak ünnepi és vasárnapi ebédnél, mint a másik két vidéken. Az ebédhez második fogásnak készítették el. Érdekes, hogy főleg sütötték, régebben csak forró zsírban, besózva, később már kirántva, tojásos lisztben megforgatva. Ma sem számít böjti ételnek, de ünnepinek igen. Rákászat 72 Rákot (Astacus astacus) is fogtak, főleg a gyerekek és a szegényebb sorsú emberek. A rákot kibelezték - a farkából az egyetlen szál belet kihúzták -, a fejét eldobták és a bél helyére rizst, árpa- vagy köleskását töltöttek és megfőzték. A darát sóval, borssal, paprikával ízesítették. Ez volt a töltött rák. Az első világháború után a rákleves kiment a divatból. A Csermosnya-völgyiek a gyerekek által kifogott rákot zöldség- vagy gombalevesbe főzik bele. 71 Más területeken sem tisztázódott még a hal szerepének aránya a böjti étrendben. Az elfogadott tény, hogy a főúri konyhán nagyböjtben és más böjti időszakban - a szakácskönyvek ajánlására, valamint a külföldi, itáliai és francia konyha hatására - első helyen szerepeltek a halételek. Viszont a nép körében az eddigi felmérések ezt történelmileg nem támasztják alá. Morvay Judit: Az ünnepi táplálkozás a Boldva völgyében. Ethn., LXI. 1950. 164.; Szabó László: A nagypénteki és húsvéti táplálkozás a beregi Tiszaháton. A nyíregyházi Jósa András Múzeum Evkönyve IV-V. 1961-1962. 132-133.; Schwalm Edit: Nagyböjti táplálkozás Észak-Heves megye palóc falvaiban. Az Egri Múzeum Évkönyve 10. 1972. 305-314.; T. Bereczki Ibolya: A hal szerepe a tiszazugi falvak életében. Néprajzi tanulmányok Dankó Imre tiszteletére. Szerk.: Módy György közreműködésével Balassa Iván-Ujváry Zoltán. Debrecen, 1982. 342-344. 72 Vö. Szőke Béla: Az érsekújvári régi halászat emlékei. Ethn., LIX. 1948. 130.; Kiss Lajos: Nagyhalász. Ethn., LXV. 1954. 358.; Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken. A Déri Múzeum Néprajzi Osztályának Ismeretterjesztő Közleményei, 4. füzet. Debrecen, 1934. 113-115.
