Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)
NÉPI TÁPLÁLKOZÁS HÁROM GÖMÖRI VÖLGYBEN
JJal és vadhús a táplálkozásban A kultúra fejlődésében a gyűjtögető tevékenységet követte a halászat és a vadászat kialakulása, mint a zsákmányoló gazdálkodás egy-egy típusa. A váltás, ez a lényeges történelmi folyamat még az ősi civilizációk megjelenése előtt ment végbe. Viszont attól kezdve soha és sehol sem veszett ki az emberiség köréből. Ugyanúgy megtaláljuk valóságos gyakorlatát, régebbi fogásainak emlékeit és nyomait, mint a gyűjtögető gazdálkodás esetében. Ezeknek a tevékenységeknek is a fő célja az élelemszerzés, a természet faunájának a felhasználása saját táplálkozási szükségletek kielégítésére. Minthogy a vadon termő növényeket sem lehet önmagában, a termesztett kultúrnövények figyelembevétele nélkül számba venni, így a vadászat, de főleg a halászat kapcsán nemcsak a folyók természetes halállományának szerepét mutatjuk be, hanem a hal jelentőségét, általában helyét a három a gömöri völgy népének étkezési szokásaiban. A halászat lehetőségei és módjai Ha a halászati lehetőségek felméréséből indulunk el, akkor első helyen a Turóc patakot kell kiemelni, de itt is elég szegényes a halállomány, a nagy folyóvizek halfaunájához nem lehet viszonyítani. 67 Olyan ember nem is akadt a Turóc mentén, aki csak a halászatból megélt volna. Az ottani halfogást még nem nevezhetnénk kiegészítő jellegű megélhetési formának sem, mert a zsákmányt senki sem vitte a piacra eladni, hanem az csak a saját vagy a közeli hozzátartozóinak konyhájára került. Mivel ritkaságnak számított, ezért különlegességnek tartották és tartják ma is a halételeket. A következő halfajokat ismerik: a csukát (Esax lucius L.) és a pénzest, amely lehetett ponty (Cyprinus carpio L.) vagy pisztráng (Salmo Salmonidae). A mélyedésekben megbúvó halakat mélyhalnak nevezték. Bőrét nem fedte pikkely, és a húsában szálka sem volt. Úgy tartották, hogy ezek a halfajták a Sajóból 68 úsztak fel egészen Deresk alá, ha pedig nem volt elég magas a Turóc vízállása, akkor Lévártig. A halak meg is maradtak a Turócban, mivel a folyócskának tiszta a vize. A Turóc felső folyásának egyik ága mentén fekvő Alsófalunál szintén halászhattak, ha hosszú ideig egyenletes volt a folyó vízszintje. A vízapadás jelentette a nagy halfogási alkalmat. Puszta kézzel meg lehetett fogni a leapadt ártereken a kövek, gyökerek között megbúvó halakat. Alkalmi halfogó eszköznek bevetettek valamilyen vesszőkosarat, amellyel lezárták a hal elől az utat. Bottal is ütötték. Háló nemigen volt a falvakban. Azokra a nyarakra szívesen emlékeznek vissza az emberek, amikor a felmelegedett folyóvízre nagy kosarakkal mentek a férfiak halászni, vitték magukkal a gyerekeket is. A gyerekek nyakába tarisznyát akasztottak, és megparancsolták nekik, hogy a vízparton mindig kövessék az apjukat. Az apa belement a vízbe és a kosarat mélyre merítve fogta a halakat, amiket a gyerek elé kidobált partra, hogy tegye bele a tarisznyájába. Arra ügyeltek, hogy a túl kicsi halak visszakerüljenek a folyóba. Voltak a Turócnak úgynevezett bukkanói, ahol a mély vízben kosárral nem tudták a halat kifogni. Ott maszlagoltak m A maszlagot 10 a patikában vették, megtörték, aztán kenyérbélbe nyomkodták és a vízbe dobálták. Ezzel a halakat megszédítették. Azok a víz tetején alélva himbálóztak, s ekkor a mély víz partjáról rúdra erősített, fűzfából fonott kosárral kifogdosták őket. A maszlagos halat ott rögtön helyben kibelezték, elcsapták a fejét és az uszonyát, hogy a méreg nejárja át a halhúst, és úgy vitték haza. A század elején már voltak, akik hazatértek Amerikából, ők mutatták meg, hogy kell dinamittal halat fogni. Egy rúd dinamitot elvágtak öt részre, mindegyik darabot becsavarták, bekötötték egy rongyba, a rongy végéből kétujjnyit kanócnak hagytak, amit még kint a parton meggyújtottak, aztán beledobták a vízbe. A dinamit a vízben felrobbant, megsebesítette, elkábította a halakat és azok a felszínre vetődtek, s 67 Vásárhelyi István: Magyarország halai írásban és képekben. Miskolc, 1961. 68 M. Kiss Lajos: A Sajó népi halászata. Népr. Ért., XXIII. 1931. 110-124. 69 Ez a mérgező halászat közismert az egész kárpáti kulturális övezetben. Gunda Béla: A mérgező és szigonyos halászat. Ethnographica Carpathica. Budapest, 1966. 65-135.; Martinka Ján: Slovenské rybárstvo. Sbomik muzealnej slovenskej spolosnosti. XXV. 1931.95-96. 70 Vö. Szilágyi Miklós: A Hernád halászata. Borsodi Kismonográfiák 10. Miskolc, 1980. 22.; Szilágyi M. leírása teljesen megegyezik az itteni gyakorlattal: boltban vagy patikában kapható maszlag, borsó nagyságú szürke vagy barna színű bogyó, méreg.
