Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

NÉPI TÁPLÁLKOZÁS HÁROM GÖMÖRI VÖLGYBEN

sűrű ételek főzéséhez nélkülözhetetlen volt. Készítettek vadalmavizet is, olyankor az összezúzott, ösz­szetört vadalmára vizet öntöttek, és szomjúságukat ezzel az üdítővel oltották. 56 A vadcseresznye (Prunus avium) szórványosan található, főleg lomberdőben. Gyümölcse kesernyés édes ízű, egy-két nap alatt egyszerre megérik és lehull a fáról. A gyerekek tartják számon, hogy hol van cseresznyefa a környéken. A gyümölcsét nem tartósítják, nem dolgozzák fel, hanem frissen elfogyaszt­ják. A Csermosnya-völgyben még egy változata is előfordul, az édes fekete szemű vadcseresznye. He­lyileg cseremustnak nevezik. Terebélyes lombozatúra nő, tavasszal nagyon szép látványt nyújt, amikor az egészet apró fehér virágok díszítik. Margit-nap (június 10.) tájékán érik. Ugyancsak a gyerekek hasz­nosítják. A meggyfa (Prunus cerasus) néhol, elhagyatott gyümölcsösökben terem. Mivel elég ellenálló faj a károkozókkal szemben, így nem igényel különösebb gondozást. Gyümölcse évről évre kisebb lesz, ha megérik, ugyancsak egy-két nap alatt lehullik. Szintén csak a gyerekek szedik. A kökényt (Prunus spinosa) nevezik vadszilvának is. Mindenszentek után szedik, akkor, amikor már megcsípte a dér, mert úgy tartják, hogy ettől kezdve ehető, elnyeri a szükséges cukortartalmát. Magától megaszalódik, nem kell vele bajlódni sem a kemencében, sem a tűzhely vasán. Gyerekek és felnőttek is szívesen fogyasztják. Néhol még bort is készítenek belőle, ha nagy mennyiséget sikerül összeszedni. Télen az aszalt kökény jó volt nyálazónak (Turóc-völgy), nyálítónak (Csermosnya-völgy), amikor fon­tak az asszonyok, lányok. A mogyorót (Corylus avellana) inkább csak a gyerekek szedik, köves talajon terem. Ha bő termésre találnak rá, akkor a felnőttek zsákokba, hamvasba, vászontarisznyába összeszedik és hazaviszik. Cse­megének számít, magában eszik, esetleg valamilyen tészta töltelékét ízesítik vele. Régen dió helyett mogyorót törtek famozsárban a karácsonyi kalácshoz. A földimogyorónak (Lathyrus tuberosum) már csak az emléke él az idős nemzedéknél. „Olyan volt, mint egy kisebb dió, az öregek ásogatták a földet, hogy mogyorót leljenek". Ma már híre sincs, mert az őszi mélyszántással kipusztult ez a növény. Gumók és gyökerek A mikóka vagy másképp csicsóka (Helianthus tuberosus) kerítések mellett gyakori növény, de pa­takparton is előfordul. A földből kiásott gumóját meghámozzák és édeskéz íze miatt a gyerekek rág­csálják. A makk 51 mint élelem, már nem szerepel a táplálkozásban. Bármilyen ínséges idő volt, csak sertés­hizlalásra használták. A Szuha-völgyben, amikor sok volt a makk, a hízónyáj kint járt egészen az év végéig. Amikor a kondás behajtott, némelyik gazda nem ismerte meg a hízóját. Ott, ahol a nyáj nem legelt, hazahordták háton a makkot, 5 és azzal hizlalták fel a sertést. A nyírfát (Betula verrucosa) májusban megvágták és a levét megcsapolták. A lecsapolt nyírfa nedvét viricsnek nevezik vidékeinken. 59 A 18-19. század fordulóján még szokásban volt a viricselés, de később már nem. A virics eresztése úgy történt, hogy előbb megkeresték azt a nagy nyírfát, amelyik a föld felé hajolt, a törzse görbe volt. A nyírfa törzsét a görbület felett jó éles fejszével egy csapásra bevágták. A bevágásba egy górészárat beleerősítettek úgy, hogy a góré vezette le, vagyis azon keresztül csepegett a virics a fa alá helyezett kantába. A Turóc-völgyi favágók, szénégetők, mészégetők, cserhántók ivóvizét szolgálta. A Szuha völgyében a nyírfa vizét akkor itták, amikor a csordás kihajtott és a nép kikísérte a marhát a legelőre. A Csermosnya völgyében is ismert volt a nyírfa csapolása, 60 de a levét már nem isszák, csak hajmosáshoz használták, mint gyógyszert, hajhullás ellen. Amikor csapolták, vékony mogyorófakérgen engedték le a nedvet. 56 Márkus i. m. 176. 57 Zsúpos i. m. 54-57. 58 Szabadfalvi József: Migrációs jelenségek a magyar pásztorkodásban. Studia Folkloristica et Ethnographia, 10. Debrecen, 1984. 143— 147. 59 Istvánfjy Gyula: Újabb adalékok a palóczok ethnographiájához. Ethn., IX. 1898. 305-315.; Györffy István: Viricselés a Székelyföl­dön. Ethn., XLVIII. 1937. 205-220.; Paládi-Kovács Attila: A bodza kultúrtörténeti hátteréhez. Műveltség és Hagyomány, VIII. Deb­recen, 1966. 71-84.; Uő.: A Barkóság és népe. Borsodi Kismonográfiák 15. Miskolc, 1982. 30. 60 Márkus i. m. 176.; Gunda Béla: A természetes növénytakaró és az ember. Agria, XXIV. Eger, 1988. 165-191.1. ott további irodalmat.

Next

/
Thumbnails
Contents