Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

INTERETNIKUS ÉS REGIONÁLIS KAPCSOLATOK GÖMÖR NÉPI KULTÚRÁJÁBAN

A kökamrákban tárolt nagy mennyiségű szalonnát a szükségletnek és a keresletnek megfelelően vásárokon, piacokon adták tovább. Elsősorban a szepességi városokban jelentek meg az Alföldön, a Tiszántúlon vásárolt szalonnákkal. Főbb árusító helyek voltak: Szomolnok (Smolník), Gölnicbánya (Gelmica), Remete (Mnísek nad Hnilcom), Margitfalva (Margecany), Krompak (Krompachy), Igló (Spisská Nová Ves), Lőcse (Levoca), Késmárk (Kezmarok). A vásárokra és a hetipiacokra - amint említettük vitték a makói hagymát és a kövi híres almát is. A kövi gazdáknak az egész Turóc-völgyén híres almáskertjeik voltak. Az alma mindig biztos jövedelmet jelentett a családoknak. A piacra, vásárra menő szekereken a hagyma, a szalonna mellett almát is vittek. A három árucikkről mindenütt megismerték a kövi gazdákat. A kövi gazdák a vásározással, vándorlásaikkal fontos kapcsolatokat alakítottak ki. Az áruval összefüggő kívánságaiknak az eladó, termelő gazdák eleget tettek. Gyakran előfordult, hogy a magyar gazda csereárut kért, pl. fazekas edényféleségeket, szövés-fonáshoz szükséges faeszközt, favillát, fagereblyét, őrlőkövet stb. Saját közösségükben világot járt embernek tekintették őket, akikhez szívesen fordultak tanácsért, a vásározásban szerzett tapasztalatokért. Jól beszéltek magyarul és a szepesi németek nyelvén, ahogy ők mondták svábul. Az első világháború és Trianon véget vetett egy nagy múltú kereskedelmi kapcsolatnak, a cseregyerek intézményének és számos olyan kontaktusnak, amelyek révén a felvidéki szlovákok és magyarok az alföldi, tiszántúli területeken a földrajzi távolság ellenére is közel kerültek egymáshoz. Az egész megyében ismerték a borosznoki (1913-ig Új vásár, szlovákul Rybník) lakosokat, akiknek a főfoglalkozásuk az orsó, a fajfa, a guzsaly és a szátyfa készítése volt (a Turóc-völgyiek szóhasználatában orsó-arsó; fajfa = faj fi; szátyfa = szátyiva). Úgy tartották, hogy a borosznoki orsó nem csak a legjobb, hanem a legszebb is volt. A fonó nők nagy becsben tartották és a fonóházban büszkén mutogatták a kis karikájú, nagykarikájú és a csörgős karikájú orsóikat. Hasonlóan büszkélkedtek a borosznoki guzsallyal is. Ennek is több formája volt: kisebb, nagyobb, ólmos és réz karikájú. A fajfából és a szátyfából is változatos formákat, illetőleg díszítéseket készítettek. A napjainkig megmaradt példányok a népi díszítőművészet tekintetében is szép motívumokat őriznek. A borosznoki fafaragók egész nyáron készítették a szövés-fonás eszközeit, s azután ősszel szekéren útnak indultak, faluról falura, vásárról vásárra járva árulták portékájukat. Az árusítás fő szezonja december közepéig tartott. A készítményeket maguk a mesterek szállították, s hasonlóan a fazekasokhoz többnyire terményért cserélték. Nemcsak Gömör-Kishont, hanem Borsod és Nógrád megye falvaiba és vásáraiba is eljutottak! A borosznoki szlovák árusok magyarul és „svábul" egyaránt jól beszéltek, s így útjaik során nyelvi nehézségeik nem voltak. A borosznokiak cserekereskedésének területét leszűkítette az első világháború, ill. a határok megvonása. De nem csak ez sorvasztotta el a kereskedést. Fokozatosan megszűnt a készítmények iránti kereslet. A vásárokon és az üzletekben megjelent a gyolcs és egyéb ipari termék. Egyre több gyolcsos sátor tűnt fel a vásárokon, a vászon kezdett háttérbe szorulni. A fonóházak eltűntek, s velük együtt a borosznoki kézműipar és kereskedés is. A szövés-fonás eszközeinek készítésével kapcsolatban rendkívül figyelemre méltó, hogy két tartozékot - a csöllőt (csörlő) és a bordát a borosznoki mesterek nem készítették. A csörlőt Visnyón (Visnové), a bordát Ispánmezőn (Spanie Pole), Gesztesen (Hostosovce) és Szászon (Ratkovská Lehota) készítették. Ezeknek a falvaknak a mesterei a csörlővel, illetőleg a bordával a borosznokiakhoz hasonlóan - többnyire az útvonalukat követve faluról falura, vásárról vásárra jártak. A bordások jóval később indultak útra, mint a többi eszköz eladói. A bordára a szövésnél volt szükség, tehát az árusítást a fonást követő időszakhoz igazították. Az árusítási idény kb. két hónapig tartott. Egy-egy bordás a hátára vett kosárban olykor 100 bordát is cipelt. Gyalogosan járt, ezért csak pénzért árult. Az asszonyok gyakran közösen - hármannégyen - vettek egy bordát. Vándorlásaik során a bordások mindig ott szálltak meg, ahol rájuk esteledett. Szállásadójukkal beszélgetve a helyi eseményekről tájékoztatták egymást, s így a bordások nagy területen a hírvivő szerepét is betöltötték. A Turóc felső folyása mentén fekvő Szászán és Lehotán faedénykészítéssel is foglalkoztak. Jelentős jövedelemforrást jelentett a dézsa, kád, a köpülő, a veder és a hordó eladása. Készítettek a háztartásban használatos egyéb cikkeket is, mint pl. sótartó, fatál, fakanál stb. A Turóc patak folyása mentén lefelé haladva felkeresték a magyar falvakat és áruikat pénzért vagy terményért cserélve adták el. Gyakran előre megrendelt árut szállítottak. Útjaik során újabb megrendeléseket vettek fel és a kívánságoknak megfelelően elkészített faárut pontos időre leszállították. A magyar gazdák és a szlovák mesterek között