Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

INTERETNIKUS ÉS REGIONÁLIS KAPCSOLATOK GÖMÖR NÉPI KULTÚRÁJÁBAN

kap, vesz, elvesz, átvesz, akár évszázadokon át, s tőle soha senki semmit? Nyilvánvalóan nem. Azok a kutatók jártak és járnak a helyes úton, akik a dialektika törvényszerűségeit nem hagyják figyelmen kívül. Ha a kutatási eredményeket akarjuk áttekinteni, akkor részint könnyű, részint rendkívül nehéz feladat előtt állunk. A területünkre vonatkozóan a csak interetnikus kapcsolatokkal foglalkozó tanulmány kevés, ugyanakkor azonban szinte minden jelentősebb publikáció foglalkozik egy-egy, vagy több kulturális jelenség szlovák-magyar-német-ukrán stb. kapcsolataival, illetőleg párhuzamaival. Ugyanezt mondhatjuk az interetnikus kapcsolatoknak az egész magyar nyelvterületre, illetőleg a Kárpát-medencére vonatkozó kutatásáról is. Több jelentős tanulmány középpontjában áll ez a kérdés, s számos kutató munkásságában vezérfonalként jelentkezik a kárpát-medencei, sőt távolabbi népekkel való kölcsönhatások, párhuzamok stb. vizsgálata. Ilyen szélesebben kitekintő kutatások határozzák meg pl. Gunda Béla, Balassa Iván, Dömötör Tekla, Vargyas Lajos, Barabás Jenő, Paládi-Kovács Attila és számos más kutató munkásságát. Idevonatkozóan a tanulmányok sokaságát sorolhatnánk elő. A következőkben az interetnikus kutatások során alkalmazott terminológiai kérdésekről, fogalmakról szólok röviden. Kapcsolat, kölcsönhatás, érintkezés, párhuzam és analógia Az interetnikus kapcsolatok vizsgálata során gyakran tapasztalható bizonytalanságot az e témakörű tanulmányokban, közleményekben előforduló különböző fogalmak is mutatják. A legáltalánosabban használt fogalom a kapcsolat, amelyet a kutatók a legkülönbözőbb értelemben fognak fel. Gyakran kapcsolatról beszélnek akkor is, amikor csak párhuzamról, olykor csak távolabbi analógiáról van szó. A kapcsolat a közvetlen kontaktust, a térben és időben való szorosabb összefüggést, a műveltségi javak átadásának és átvevesének tényét jelöli két vagy több nép kultúrájában. A Kárpát-medence népi kultúrájának vizsgálatában ez a magyarság kapcsolatait illetően a honfoglalás periódusáig vihető vissza. A népi kultúrára vonatkozó hiányos adatok miatt azonban a kapcsolat történeti mélysége bizonytalan, sőt megállapíthatatlan. Ami a magyar népi kultúra szláv kapcsolataira vonatkozóan általában elfogadható, egyáltalában nem bizonyos, hogy a részeket illetően is igaz. Véleményem szerint téves nézet uralja a szláv-magyar kapcsolatokat vizsgáló több kutató szemléletét. Egyáltalában nem vitatható az a szláv hatás, amely a honfoglaló magyarságot érte a Kárpátmedencébe érkezésekor és utána. Azonban a magyarság önálló és sajátos kultúrát kialakító fejlődése sem vitatható. A tévedéseket abban látom, hogy egyes kutatók a szláv hatást (kapcsolatot) mechanikusan értelmezik és gyakorlatilag minden kulturális jelenséget, ami a magyar hagyományban és a környező szláv népek hagyományában egyaránt előfordul, ez utóbbira vezetik vissza, abból eredeztetik és fel sem vetnek más lehetséges magyarázatot (önálló fejlődés, egyházi liturgia hatása, azonos gazdasági struktúra stb.). Ez a kutatási módszer sematikus, egyetlen tényezőn alapul és voltaképpen egy előre meghatározott tételből indul ki, amelyhez az anyag csak példatárul szolgál. Ez azután még területileg is sematizálódik. A szlovák-magyar határ mentén szlovák, keleti részén ukrán, délen horvát, szlovén, szerb stb. az átadó nép. A séma tehát adva van, s ha a kutató a kérdéses jelenséget bemutatja, ismerteti, egyéb dolga nem akad, mint az átvétel irányának tényszerű közlése, amelyet egyébként nem konklúzióként, hanem már bevezető megállapításként is megtehetne. Az egyoldalúság veszélye azonban a másik irányban is megfigyelhető. Voltaképpen két véglet közé fogható az egész problémakör. A másik véglet az, amikor - nem is leplezett szándékkal - a szomszédos népekre gyakorolt kulturális fölényt hangsúlyozták egyes kutatók. Különösen megnyilvánult ez a románokra vonatkozóan. Igaz, hogy hasonló jelenségek a román szakirodalomban is előfordultak. Mindezek a problémák nem kerülnének előtérbe, ha a kapcsolat kérdései nem a kultúrfölény, illetőleg nem a prioritásnak eleve kinyilvánított - s ezért hamisnak tekinthető - tétele alapján kerülnének vizsgálatra. Egyébként is, ez a vizsgálat nem a kapcsolatot mutatja ki, hanem az egyik népnek a másikra gyakorolt hatását, következésképpen az átvett kulturális jelenségek kimutatására törekszik. Ilyen összefüggésben tehát interetnikus kapcsolatról nem beszélhetünk. Szeretnénk itt még arra is rámutatni, hogy az interetnikus kapcsolatok sok kutató számára a politikai határoknál kezdődnek. Sokan úgy vélik, hogy az országhatár már valamilyen szoros kontaktust is jelent a két nép kultúrája között. Ez azonban rendkívül nagy tévedés. Az államhatárokkal jelölt területeken belül egyáltalában nem bizonyos, hogy a határ menti idegen népnek létrejön olyan szoros kapcsolata az