Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)
NÉPRAJZ BARTHOLOMAEIDES MONOGRÁFIÁJÁBAN
A hasmenést és a dissenteriát ugyanúgy ilyen ivással vagy erős ecettel, legszívesebben pedig fűszerekkel kevert meleg vörösborral állítják meg. A nyavalyatörésben vagy a sokáig tartó köszvényben az orvosságokat az élőlények csontjaiban és vérében, ebből az embert sem kivéve, vélik, elsősorban, ha erőszakos halállal halt meg, és ha másként nem tudják, a hóhéroktól hozzák. Sok betegség közös orvosságának a dörzsölést és a kenést tartják. A köznép nem szívesen szalad az orvosokhoz, és csak a sebgyógyító borbélyokhoz megy el néha érvágás céljából (452. p.). Halál, temetés Ha a betegség halálos és az élet reménye eltávozott, a haldoklót többnyire úgy helyezik el a földön, hogy a ház mennyezetét tartó gerendák között középen feküdjön. Úgy vélik, hogy ezzel az eljárással megkönnyítik a halait. A halottat az asszonyok lemossák és lehetőség szerint felöltöztetik, azután deszkára helyezik, a szalmát, melyen a beteg feküdt elégetik, vízbe vagy hozzáférhetetlen helyre vetik. Miközben a halál híre elterjed, a nők a halott látására összegyülekeznek, keservesen sírnak. Miután a halottat a koporsóba helyezték, egykor a gyümölcsök minden egyes fajtájából tettek mellé egy keveset. A halottakat több-kevesebb ceremóniával kísérik ki. A temetés helyei a szlovákoknál és a németeknél körülkerítettek, a magyaroknál pedig nyitottak. A római katolikus vallásúak az elhunyt fejéhez keresztet, az evangélikusok oszlopot ásnak és így jelölik meg a sírt. A reformátusok néha az egész sírt teljesen betakarják deszkákkal, ami egy vagyonba kerül. A babonások egykor a sírokba vasakat dobáltak, nehogy a halottak az élők között kóboroljanak és ártani akarjanak. Ez a vélekedés a halottak bolyongásáról nem enyészett teljesen el, a Garam mellett még él. A temetéshez mérsékletes lakoma is tartozik. Egyedül a nemeseknél szokás a helyet gyászöltözetekkel bevonni, a szegények között csak az asszonyok öltenek gyászruhát. Tisztségviselők A városok és falvak helyi tisztségviselőit többnyire maguk a lakosok uraik irányítása alatt választják. A hely elöljárója mellett, akit népiesen bírónak neveznek, néhol egy hozzátartozó, szónoknak nevezett társ, másutt helyettes bíró áll. Az esküdteknek nevezettek választják ki őt, akik között egy vezeti a tollat, ezért jegyzőnek nevezik, ezzel a tisztséggel sok helyen általában a tanító mestert bízzák meg. Az esküdteket közönségesen polgároknak szokás nevezni. A gyűlések helye, ahol a magistrátus igazságot hirdet, a városokban a község házai, amelyeket Curiának neveznek, a falvakban pedig az elöljáró háza szolgál erre a célra. Minden héten egyszer, néha többször összeülnek. Ha valamit minden családfőnek tudnia kell, házról házra körülhordozott kasza alakú fával hirdetik, amelyen írott cédulácska függ. A bíró vagy elöljáró házánál kaloda áll az engedetlenkedök megbüntetésére, amely úgy van megszerkesztve, hogy aki vétkezett a vétek szerint, lábát vagy kezét, esetleg nyakát zárhassák bele. Ezenkívül a bírónál kéznél van egy nagyobb nagyságú lakat, amivel a kalodát be szokták zárni. Ugyanezzel üti meg az asztalt a bíró, ha a jelen levőknek csendet parancsol, és ezt küldi el annak a házába, aki a hívásra nem akar eljönni, ebben az esetben, ha csak nem akar az idézett súlyos bűnbe esni, hogy hajánál fogva odavonszolják, köteles a hívót követni és a lakatot a bíróhoz vinni. Az is a mieink általános szokásai közé tartozik, hogy éjjeli őreik vannak, akiket a csetneki uradalomban, a városokban és a falvakban közös költségen tartanak. Más vidékeken a városokban vannak hasonlók, míg a falvakban a lakosok sorban maguk őrködnek. A rozsnyóiaknái szegények pénztára van, ami a jótékony adományokból jön össze. Ilyet más helyeknek is fenn kell tartani a Józsefi rendeletek szerint, és minden egyes hely ebből táplálja a saját szegényeit. A Józsefi rendeletek visszavonása után az előbbi, tehát a házankénti koldulás szokása tért ismét vissza és virágzik most is.
