Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

NÉPRAJZ BARTHOLOMAEIDES MONOGRÁFIÁJÁBAN

lalni akarják, vagy el akarják adni. A felsőbb részek gazdaságai egy télen át egy szekér szénát és két szekér szalmát adnak az ökörnek vagy a tehénnek. Lovat kettőt vagy többet illik tartani. A középszerűen hízott ökör ára háromfél száz, a tehén pedig két és felet ér. Az igába fogható ökör legnagyobb ára 60-90, de legkevesebb 30-40 Rhft-ra értékelik. A teheneket 20-30 Rhft körül tartják. Hónapos borjú mészárszékre vive 2-3 Rhft-ba jön. A tehenek, amelyeket az asszonyok fejnek, és vaj készítésére használják, bőségesebb abrakot kapnak. Mindenféle növényt és kövér gyökereket adnak nekik, úgy mint a medvegyökeret, amelyet ők Czytan-nak neveznek, aztán a carlina acauli-t, amit itt Divjaszel-nek mondanak, porrá törve, korpával elkeverve sóval ízletessé téve. Úgy vélik, hogy a tehenek, amelyeket tanyákon jól táplálnak, fél év alatt 13 mérő vajat is adhatnak. Ezt csak azok a tehenek nyújtják, amelyeket uradalmakban nevelnek. Az uradalmakban tartott teheneket naponta háromszor fejik, a parasztok általában csak kétszer. Az itteni tehenek három-négy évesen kezdenek termékennyé válni, és néha húszig vagy tovább is termékenyek maradnak. Száz tehénből álló gulyához két bikát adnak. A hónapos borjak mészárszékre kerülnek, ahol többnyire levágják őket, amelyeket nevelésre hátrahagynak, kilenc hétig vagy tovább is szopnak, azután kiherélik. Az ökrök legkedvesebb tápláléka és abrakja a mezei háromlevelű lóhere szokott lenni. A sisakvirág és a tiszafa az itteni állatok mérgezését okozza. A nedves és mocsaras helyeken lévő legelőkről úgy tartják, hogy ártanak az állatoknak és betegségeket hordoznak. Az ökör ezen a földön különböző betegségeknek van kitéve. Legsúlyosabbnak azt vélik, amelyet az itteniek Djuk-nak neveznek, ami a torok begyulladásával és bedugulásával az állatot hirtelen vagy pedig lassankint öli meg, valamint a hasmenést tartják. Van még a felgerjedő döghalál és sok egyéb, ami a lakosok kárára szokott lenni. Ragályosnak mondják azt a betegséget is, amely az ökrök lábát, körmeit majd a száját lepi el és sebesíti ki. Nem ragályosnak, de súlyosnak tartják azt a betegséget, amely a bele gyulladása és felfúvódása által keletkezik. Van olyan betegség is, amelynek a helyét a mieink többnyire a nyelv alá és a szembe helyezik. Mindezeket az ősöktől átvett orvosságokkal ápolják, és néha az óhajtott kimenetellel végződik. Ha úgy vélik, hogy a betegség a szemben van, az ökör nyelvét és száját sóval bedörzsölik és lemossák, a bőrt és a szem környékét tűvel átszúrva megemelik, ollóval bemetszik és sóval bedörzsölik. A felfúvódott állatot a füléből vagy a farkából kibocsátott vérrel, vagy hátán a bőrt árral átszúrva így kibocsátva a szeleket, igyekeznek megszabadítani. Kést vagy szerszámot, amit ebben a betegségben másutt használtak, amit Trockarum-nak neveznek, a mieink használni nem tudnak és nem is mernek. A bőr alatt azonban könnyen vezetnek madzagot, ha azt a kelés levezetésére szükségesnek vélik. Ha a körmeiről vagy a szájáról beteg az állat, azt sóval bedörzsölni és vízzel kitisztítani elégnek vélik, a lábait pedig eközben élő mésszel meghintik, faggyúval megkenik, vagy pedig égett borral és ecettel öntözik. Többnyire maguk a parasztok az ilyen orvosok. Akadnak persze mindenütt, akik másoknak is segítenek munkájukkal. Vannak orvosi kivonatokat tartalmazó könyvecskéik, amely a szlovákoknál a legfrissebbek közül való. A kovácsok használnak egy jeles könyvecskét, amelynek előírásait követik a lovak betegségeinek a gyógyításában. Mindezekből, amiket elmondtunk a szarvasmarha mieinkre áramló haszna nyilvánvaló (369. p.). Lakosainknak kétféle juha van, a házi és a külső. Ezt az alsóbb részekről szokták idevezetni. Háziakat csak a Garam mellett és olyan helyeken, amelyek délre fekszenek, elsősorban a csetneki, betléri, murányi és kis-honti járásokban nevelnek. A házi fajta a kisebb, a külső kevesebb tejet és gyapjút ad. Lakosaink máshonnan is hozatnak juhokat, a Mátra hegyéről, a Tiszántúlról, ezt tavasz közepén csinálják. Május hónapban karámokban nevelik őket. A juhok számára legelőül a hegyeket és az erdőket tartják a legegészségesebbnek, az alacsony és mocsaras helyekre kevésbé viszik őket. Úgy hiszik, hogy azok a nyájak, amelyek szántóföldeken növekednek a legelökön lévőknél inkább hasznot hajtóak. A juhok számára azok a legártalmasabb legelők, amelyeket a Cservenicenek nevezett ásványvizek táplálnak. Azok a juhok, amelyek ilyen legelőkön legelnek, belső részeik betegségében szenvednek, ezért az ősz eljöttével többnyire levágják őket. Amit a juhokról elmondtunk, az áll a kecskékre is, azzal a különbséggel, hogy ezeket a megőrzésre szánt erdőkben ritkábban tartják, sőt a murányi, csetneki és betléri uradalomból kizavarták. Mindez az állattartás kisebbítésével és azok károsításával történt, akik sajtkészítéssel foglalkoznak. Ugyanis a kecskét kis költséggel táplálták, mégis bőségesen adott tejet, amit a juhok tejével összekeverve ez több sajtot eredményezett. Most arra kényszerülnek, hogy ezt az eljárást hiányolják, és így a juhok költséges tartását azok annál inkább észreveszik, akik a kecskéket kivetették (370. p.).