Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

NÉPRAJZ BARTHOLOMAEIDES MONOGRÁFIÁJÁBAN

Szinte minden háznál agyaghalmokat és rakásokat lehet látni, amelyeket a Migléc és Mikolcsány közötti tölgyesből, vagy Süvéte, Perlác és Lévárt területéről szoktak hozni. Kishontnak is hasonló a bősége agyagban és fazekasokban. Ugyanis itt a Mastinec pusztán óriási mennyiségben található a legkiválóbb és legfehérebb agyag. A szomszédos falvak is ezzel foglalkoznak. Néhány városban, így Rozsnyón, Jolsván és Rimaszombatban szintén több fazekas dolgozik. De míg ezek kályhákat, ezenkívül nem mindennapi használatra való edényeket készítenek, addig akik a falvakban laknak, szinte kizárólag fazekakat, csuprokat, tálakat, pipákat formálnak. Pongyelok faluban a holicsihoz igen hasonló legfinomabb keménycserép gyárat állítottak fel az 1770-es években. Az itt gyártott áruk mennyiségét még azok sem tudják, akik a gyárban dolgoznak. Jelességüket a használat bizonyítja. Az edényeket belülről és kívülről egyaránt mázzal szokták bevonni. De vannak mázatlan edények is, amelyek így felelnek meg a kívánt célnak. Kiváltképp a perláciak mázatlan pipái igen kedveltek. A korsók is mázatlanok, csak helyenkint festik be fekete mázzal, mivel úgy vélik hogy a márcvíz merítésére, tartására így a legalkalmasabb. A mieink termékei mégis azért kapják a legnagyobb dicséretet, mert mérsékelt áron készülnek, hogy a földműves nyugodt lélekkel használhassa azokat és élhessen velük. Ahogyan Juvenalis mondja: „Soha nem isznak mérget agyagedényböl. Csak akkor félj, ha drágaköves poharak vannak." Egyébként a kishontiak agyagedényei, amelyeket a piacokon rimaszombatiaknak neveznek, árban és jelességben felülmúlják a többieket, ha a vásárban másokkal együtt tétetnek ki, eladásnál a pálmát mindenki elől elviszik. Ezeknek az edényeknek az ára egykor igen alacsony volt; mára kétszeresére, háromszorosára nőtt. A fazekakat a nagyságnak megfelelően 1 krajcártól 18-ig, a tálakat 2-12-ig, az ivóvíz merítő korsókat 6-9 krajcárért, a perlaci pipát másfél magyar dénárért adják és veszik. A kályhákat különféleképpen értékelik, a legkevesebb 8, a legtöbb 30 rhénus forintot ér (340-341. p.). Téglaégetés Téglaégetéssel is foglalkoznak ennek a földnek a lakosai, ezt azonban nem állandóan, hanem csak időszerűén és szükségből most itt, majd másutt csinálják. Tégláinknak három fajtája van. Elsőként vörös agyagból, amely majd mindenütt előfordul, az épületek boltozásához szükséges szabályos formákat alakítanak ki, ezeket tűzzel kiégetik. A másik fajtát ugyanebből az alapanyagból készítik zsúppal vagy szalmával összekeverve és a napon széllel szárítják meg, épületek falazására használják. Legáltalánosabbá ezek váltak, mivel az erdők megfogyatkoztak. A harmadik fajta fazekas agyagból készül, ez a legkiválóbb közöttük, szobák földjének borítására vagy kenyérsütő kemencék készítésére szokták használni. Ilyeneket egyedül a kishontiak készítenek. Olyan téglácskák, amelyekkel a háztetőket szokták csatornázni, nálunk eddig nem voltak szokásban (341. p.). Kőfaragás A kövek és a sziklák szolgáltatják a munka alapanyagát a kővágóknak, valamint a kővel dolgozó mestereknek, így a kőműveseknek és a kőfaragóknak. Gömör megye lakói közül kevés a kőműves. Ilyen mestert alig tízet lehet találni az egész megyében. Eddig a szepességi építő mesterek munkálkodását szokták használni mind középületek, mind magánépületek építésénél. Mind ezek, mind az előbbiek, mivel a helyi mesterek nem voltak elegen, külső mesterek és legények segítségét vették igénybe. Kőfaragókat is a Szepességből hívtak. Kővágók nálunk annyian vannak, mint az ércbányászok. Ugyanis kőtörő sok található a hegyes vidékeken, közülük leginkább említésre méltó a ratkó-szuhai, a felső-pokorágyi, szkalnoki és a borosznoki (341. p.).