Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

EGY VERSELŐ FÖLDMŰVES: DOMBY LAJOS

Annyi vér nem ömlött ki a szabadságért, Duna-Tisza tájon szép Magyarországért. Domby Lajos verse finoman érzékelteti Tompa szomorú, magányos napjait, éveit, keserűségét a szabadságharc bukása miatt. Zaklatják, meghurcolják: Mikor visszahozták, így mondta a zsandár: „Na, Tampal Nem szabad többet góla madár". De azért biztat, buzdít: A keserűségében megrettent az ország, De azért csak tovább csicsergett a madár. Tudom, hogy mostan nincs dalolni kedvetek, De azért, fiaim, csak énekeljetek. A földműves költő a lényeget érinti itt. Megérezte a legfontosabbat, ami az allegorikus versben nemcsak a kortárs, de a késő utódok költőihez is szól. Tompa magánéletéből is felvillant néhány epizódot. A magányos költő el-ellátogatott a szomszédos Zádorfalvára, Batta Bálint ottani lelkészhez: Elbeszélgettek ott az ország bajáról, Az árva magyar nép szomorú sorsáról. Néhányszor felvették a keserű pohárt, Párták az időknek jobbra fordulását. Az országért, a népért való aggódás, a hazaszeretet Domby Lajos sok verséből kicsendül. Történelmi visszaemlékezéseiben - mint általában a néphagyományban - Mátyás királyról szóló mondák és a 48-as szabadságharc eseményei idéződnek. Mátyás királyról nemcsak történeteket tud, hanem - még iskolai élmény nyomán - hosszú költemények élnek elevenen az emlékezetében. Mátyás király után Kossuth emlékét versek és dalok idézik. A nép szemében a szabadságharc és Kossuth ellensége, Görgey is megjelenik a történelmi alakok között. Egy verses történet arról szól, hogy Görgey egy koldusnak teli erszényt adott, de az amikor megtudta, hogy kitől kapta, visszadobta az erszényt. Mondd meg, uram, a nevedet, ne sajnáld, Hogy egy koldus áldást mondhasson reád. Ne kérdezd nevem, én vagyok Görgei, A hazával nem tudok kibékülni. Atok reád, nem is áldás, Görgei! Hogy egy hazát képes voltál eladni! És a koldus visszadobta az erszényt: Hazánk árán ne boldogítsd a szegényt! A magasztosabb, komolyabb témák mellett nagyszámú tréfás esetet is megörökít. Petőfi Sándorra egy anekdotával emlékezik. A néphagyományt frissítve, új motívumokkal bővítve adja tovább. Egyszer Petőfi Sándor Aggteleken járt, hogy megnézze a cseppkőbarlangot. Gondolta, hogy ha már ott van, ellátogat Rudabányára is, megnézi a vaskőbányát. Elindult gyalog Égerszögön keresztül. Amikor Kánára ért, besötétedett. Bement a korcsmába. Leült egy gatyás ember mellé. Az egy fél deci rumot tett eléje, kínálta, hogy igyon. Azt mondja az öreg: - Azért iszom, fiam, rumot, mert baj van a gyomrommal. Ez az én orvosságom. A nevem meg Domonkos. - Az enyém meg Petőfi. - Maga az a híres költő? No, ha így van, szavaljon valamit! Petőfi már mondja is: Ez az utca homokos, Itt lakik a Domonkos, A Domonkos, a gatyás, Kostök zacskós, a pipás.