Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

EGY VERSELŐ FÖLDMŰVES: DOMBY LAJOS

A csipkének de szúrós a tövise, Azt mondják, hogy kutya jár a kiskertbe. Lassan elhull a csipkefa levele, De én téged nem hagylak el sohasem. Letörött, lehajlott a rozmaring ága, Jaj, de nehéz jutni tartós boldogságra. De sokan azt mondják, nem adnak énhozzám, Feleségül rózsám. Szimbólumaiban, hasonlataiban igazodik a népdalokhoz. A kedves, a szerető: rózsa, viola, tulipán, gyöngyvirág. A természeti kezdőkép gyakran összekapcsolódik a vers tartalmával. A következő szakaszban a tulipán a virágot jelenti, amely nem virít többé. Elhervadt a viola is. Ez a viola azonban a kedvest, a szeretőt jelenti, aki ugyancsak nincs többé, nem virít már, elhervadott, mert elhagyott. Csodálatosan szépen, finoman érzékelteti a fájdalmát az elhagyott szerető. A vadrózsa megszúrta, a seb nem gyógyul be már soha. Csak a népdalok jelképvilágát ismerő közösség számára egyértelműek ezek a versikék, s amelyek éppen a közös formanyelvvel nemcsak a költő egyéni fájdalmát, hanem általános emberi érzelmek kifejezését nyújtják. Domby Lajos földműves költő számos szerelmi verse alig különböztethető meg a népdaltól. Az ő versei a folklorizációs folyamat útján könnyen bejuthattak a közösség hagyományába. Több példa van arra is, hogy egy-egy népdalt saját szerzésű versszakkal egészített ki, amelynek az eldalolása közösségi alkalmakon - elsősorban lakodalomban - a befogadást, a terjedést teszi lehetővé. A következő versszakot a Kalapom, kalapom csorgóra kezdetű nótához írta: A népköltészet hatása a balladai témák feldolgozásában is megnyilvánul. Az ő alkotásai jól példázhatják a balladák keletkezésének útját, a népi költő szerepét egy-egy helyi esemény, szomorú, tragikus történet megfogalmazásában. Domby Lajos balladái közül különösen figyelemre méltó a Kecső Pista története, aki megölte az apját, Gábor Pista esete, aki az édesanyját szúrta meg, a bányász balladája, akire rászakadt a bánya és a betyárokról szóló költemények, elsősorban Vidróczkiról, aki a néphagyomány szerint a szomszédos Zádorfalván született. A Vidróczkiról írt verse egy betyárnótához kapcsolódik, amely révén a hagyományozódás folyamata könnyen megindulhatott. Nem virít már a kertben a tulipán, Elhervadott az én kedves violám. Fáj a szívem, igazi árva lettem, Mert itt hagyott engem az én kedvesem. Részlet a Vadrózsaszál című versből: A vadrózsa megszúrt engem, Vérzik az én fájó szívem. Nem is hegged az be soha, Csak majd lent a hideg sírba. Nem iszom, nem iszom hitelbe, Nem leszek senkinek terhére. Itt van nálam az erszény, Annak a terhére iszok én! Vidróczki Nem loptam én életemben, Csak egy csikót Debrecenben, Mégis rámverték a vasat, Babám szíve majd megszakad. A szuhai hármas határ, Magam vagyok benne betyár, Viselem a betyár nevet, Szenvedtem érte eleget.