Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

A TÁRSADALOMNÉPRAJZ KÖRÉBŐL

A leány jó hírére a fiútestvére vigyázott mindaddig, amíg férjhez ment. A leány nagyon vigyázott arra, hogy bálban vagy mulatság, összejövetel (fonó) alkalmával többet ne engedjen meg a legénynek, mint az illem megengedett. A fiútestvér megverhette a lánytestvérét, ha az nem megfelelően viselkedett, de még verekedés árán is megvédte, ha illetéktelenül megbántották vagy rosszat mondtak róla. A bűnről A bün fogalmáról a falusi közösségekben megoszlanak az elképzelések és a vélemények. Csekély cselekményt is tekinthettek bűnnek, gyakran súlyos tett, pl. a gyilkosság sem számít annak, ha az elkövető nem tudatosan cselekedett. A megítélés mindig egyedi, az adott cselekményre, eseményre vonatkozik, személyektől, társadalmi helyzettől függ. A bűn és az illem gyakran összemosódik. A példák is mutatják ezt. A káromkodást bűnnek tekintették. A káromkodó embert lenézték, megvetették. A legsúlyosabb káromkodás az, amelyben az Isten neve szerepel. Ismeretesek voltak megrögzött káromkodók, akik minden ok nélkül káromkodtak, a többség azonban csak alkalmilag, haragból, indulatból ejtett el egy-egy káromkodást. A káromkodó és az ocsmányul beszélő embert még a családjának tagjai is elítélték, szégyenkeztek miatta a falu népe előtt. Ha egy nős ember paráznaságot követ el, nagyobb bűn, mintha legény teszi ezt. Faluban nem lehetett titokban szeretkezni. Nagyobb bün, ha egy asszony paráználkodik, mintha egy leány. Ha az ember megtudta, hogy a felesége félrelépett, megverte a csábítót, de többnyire az asszony verésével elintézettnek tekintette a dolgot. Ilyen esetekben az asszony megverése nem számított bűnnek, sőt, a falu népe helyeselte, mert a csalárd, kurválkodó nőt megvetette. A verekedésért megszólták a verekedőket, de nem minden verekedést tartottak vétkes cselekvésnek. Ha valakit azért vertek meg, mert akadékoskodó, rendbontó, lánycsábító, nöcsábász volt, arra azt mondták: Úgy kellett neki. Ha valaki az egyszerű összeszólalkozásból, kocsmai vitából való verekedés elől kitért vagy megfutamodott, az illetőt a közvélemény nem tartotta gyávának, sőt helyeselte, hogy úgy döntött. A leányoknak általában a bátor, verekedő legény tetszett, de az sem minden esetben. Azt a személyt, aki verekedés közben véletlenül, nem készakarva, önhibáján kívül megölt valakit, illetőleg a verekedés következményeként meghalt, nem tartották gyilkosnak. Ha a gyilkosságot bosszúból követte el, nagy bűnnek tekintették és élete végéig rajta maradt a gyilkos megjelölés. Zsivánnyal, rablóval, gyilkossal a tisztességes emberek nem barátkoztak, azokat még a rokonok is igyekeztek elkerülni. A fogamzás ellen való védekezést nem tartották bűnnek, ha a családban már 4-5 gyermek volt és nem akartak többet. De azokat elítélték, megszólták, ahol csak egy gyermek volt és mindent elkövettek, hogy ne szülessen második. Súlyos bűnnek tartották, ha kenőasszonnyal vetették el a gyereket. A magzatot élőnek tekintették. Gyilkosságnak számított a magzat elhajtása. Úgy vélték, a fogamzás után már lelke van a magzatnak. A nagygazdától a lopást a szegényebbek nem tartották bűnnek. A vélemény az volt, hogy a sokból egy keveset elvesznek, a tulajdonos meg sem érzi a hiányt. De ha a szegénytől lopnak, ahol pl. csak egy-két tyúk van, azt is elviszik, az már nagy bün. Ha állapotos asszony vesz el valamit - pl. gyümölcsöt, dinnyét -, amit megkíván és elfogyasztja, nem bün, de bűnt követ el, ha olyasmit lop el, amit nem fogyaszt el. Ha valaki valamit talált, megtarthatta magának, csak abban az esetben, ha kereste a tulajdonost, de az nem jelentkezett érte. A lopás megítélésével kapcsolatban tanulságos példa egy élménytörténet. Azokban a-falvakban, ahol az erdőnek fontos szerepe volt a gazdasági életben, nagyon vigyáztak a faállományra. Engedély nélkül fát senki sem vághatott ki, az újratelepítésről gondoskodtak. Fiatal fát kivágni bün volt. Ezt még akkor sem tették, ha a tulajdonos gróf vagy földbirtokos volt, akiknek az erdőjéből a szegények tüzelőjüket lopással igyekeztek beszerezni. A büntetés még gyermek elkövetőknél sem maradt el. így emlékezik erre Horváth Lajos lévárti földműves: „1918-ban, 9 éves koromban ketten, a gyermekkori barátommal kimentünk az erdőre gyöngyvirágot szedni. A favágató tőkéről vittünk magunkkal egy kisebb baltát. Az erdő Kóburg herceg hitbizományi erdeje volt. Az út mellett, amerre mentünk, a kisbaltával kedvünkre vagdaltuk ki a fiatal cser vagy tölgyfákat. Az édesapám komája meglátott bennünket. Elmondta édesapámnak, hogy élőfákat vagdaltunk ki a Kóburg herceg erdejében. Ezt a kártevést nem tekintették gyermekcsínynek, hanem bűnnek,