Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

AZ EMBERÉLET FORDULÓINAK SZOKÁSAI LÉVÁRTON ÉS DERESKEN

Leányok és fiatal asszonyok koporsóját a század elején - elsősorban a jobb módúak körében - legszebb ruhájuk szétszedett darabjaival díszítették, oly módon, mint az előbb említettnél, hogy a fedél és a láda találkozásánál körbefuttatták, a fedéllel és a szögeléssel odaerősítették. A koporsó fedelét a század elején, az 1920-30-as évekig a pap jelenlétében szögelték le. Később és újabban, amikor a koporsót hazaviszik, a halottat nyomban belehelyezik. A szögelésre nem került sor, mivel napjainkban a koporsó „csavarra vagy kapocsra jár". A lezáráskor ma már a pap jelenlétének sem tulajdonítanak fontosságot. A koporsó lezárásánál a felnőtt családtagok, rokonok jelen voltak, ill. vannak. A harangszó A harang, a harangszó a halál bekövetkezésétől az elhunyt sírba tételéig mintegy jelzője, irányítója az eseményeknek, a temetés mozzanatainak. Kevés túlzással a harangot, a harangszót tarthatjuk a temetési szertartás nélkülözhetetlen élettelen-élő résztvevőjének. Jelzője később is a halottra való visszaemlékezéseknek. A harang a falu közösségének évszázadok óta az egyik fontos kommunikációs eszköze. A halált csendítéssel hozták a falu tudomására. Mint azt már említettem, a bízott ember szólt a harangozónak, hogy csendítsen, ill. harangozzon a megfelelő - szokásos - időpontokban, majd - amikor már bizonyossá lett - a temetés időpontját is közölte a harangozóval, hogy ő, ill. a harangszó a szertartás menetébe időben és a hagyományos rend szerint kapcsolódjon be. A csendítés a kisharanggal történt, s megelőzte a harangozást. A csendítés számából meg lehetett állapítani, hogy férfi, nő vagy gyermek halt meg. A férfi halottnak háromszor, a nőnek kétszer, a gyermeknek pedig egyszer csendítettek egymás után meghatározott számú kondítással. A csendítés lényege a következő: a harangozó a harangot úgy húzza meg, hogy a harang nyelve a harang oldalához mindkét irányban négyszer ütődjön. Ez után pillanatnyi szünet következett, s a halott korának, ill. nemének megfelelően újra csendített a harangozó, majd a csendítés után a templom mindhárom harangjával folyamatos harangozás, harangszó következett. A temetésig a halottért - többnyire két napon át - általában háromszor szólalnak meg a harangok. Voltak azonban olyan családok, amelyek a halottjuknak naponta ötször húzatták meg a harangokat. A temetés megkezdésekor, amikor a temetési szertartást végző pap a kántorral és a ministránsokkal a templomból elindult a halottas házhoz, a középső haranggal harangoztak, amelynek a hangja jelezte a falu közösségének, hogy a temetés megkezdődik, s amikor elhallgatott, azt jelezte, hogy a szertartás megkezdődött: ui. a harang addig szólt, amíg a pap és kísérete a temetés helyére megérkeztek. Az udvarra érkezéskor a harang elhallgatott. A szertartás folyamata során a harangszó akkor csendült fel újra, amikor a kántor a halottas gyülekezettel együtt az udvaron a libérât, a Ments meg engem uram kezdetű éneket énekelte. Ekkor mind a három harangot meghúzták, s azok szóltak mindaddig, amíg az ének befejeződött. Amikor a halottat az udvarról az utcára vitték, s a menet megindult a temetőbe, a kisharang szólalt meg. Ez a harangszó kísérte a halottat végig a falun a temető kapujáig. A temetői szertartás közben mindhárom harang a libera alatt szólalt meg újra, és ugyancsak az ének befejezéséig hallatszott a hangjuk. A koporsó földbe eresztésekor a nagyharang szólt egyedül egészen az elföldelésig, a sírhant elkészítéséig. Ezután újra a kisharang következett, s kb. 10-15 percig szólva jelezte, hogy a halott a sírban van, s a temetőben a gyászszertartás véget ért. E harangszóval a harangok szerepe is befejeződött. Az elhunytért csak az emlékharangozásnál csendültek fel újra. A temetés alatt a harangok hangját megfigyelték az idősebb emberek, s ilyeneket mondogattak: „Szomorúan szólnak a harangok, ők is siratják a halottat". „Megint meghal valaki nemsokára, olyan szomorúan szólnak a harangok." Harangozás mindhárom haranggal az első világháborúig volt lehetséges. A háború idején elvitték a harangokat. Lévárton csak egy harang maradt. A falu megfelelő bérért állandó harangozót tartott egészen a második világháború befejezéséig. Lévárton évtizedek óta nincs hivatásos harangozó. „Úgy harangozunk, ahogy tudunk. Volt olyan halott, akinek nem is harangoztak."