Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

AZ EMBERÉLET FORDULÓINAK SZOKÁSAI LÉVÁRTON ÉS DERESKEN

A siratás Az első siratásra közvetlenül a halál bekövetkezése utáni első órában került sor, mint említettük, a férjet a felesége, a feleséget a férj az udvaron vagy a kertben nagy jajszóval siratja, mintegy „kifelé" jelezve a halálesetet is. A hozzátartozóknak, a család tagjainak kötelességük a halottat elsiratni. A közösség jelenlétében két alkalommal, az udvaron a koporsónál és a sírba tételkor siratják „megítélés" szerint az elhunytat. A siratáskor mindig a legközelebbi hozzátartozó állt a figyelem „a megítélés" középpontjában - gyermek halálakor a szülök, a szülő elhunytakor a gyermekek, s különösen a férj elhalálozásakor a feleség. Aki nem siratta „kellő mértékben", arra könnyen rámondták, hogy nem sajnálja az elhunytat, nem szerette eléggé, talán nem is bánja, hogy meghalt stb. Hangos jajszóval sirattak. A siratáskor egy-egy szót, mondatot hangosan jajgatva kiáltottak. PL: „Miért hagytál itt!" „Ne hagyj itt!" „Mit csináljunk nélküled!" „Drága jó férjem!" stb. A halott nevét kiáltják. Ha fiatalon hunyt el: „Miért kellett ilyen korán itthagyni minket." Ha sokáig beteg volt: „De sokat szenvedtél!" Siratás közben sokszor hallatszik: „Istenem, istenem!" Adatközlőim így fogalmazták meg az elsiratást: „Azt mondtuk, ami a szánkra jött érzés szerint." A siratásról az általános vélemény, hogy „az rí szépen, aki úgy tud ríni, hogy másikat is megríkat." Az ilyen siratóról mondják, hogy a fájdalmát jól ki tudja mutatni, a többiekre, a jelenlevőkre a fájdalma, a gyásza átragad s vele együtt sírnak, könnyeznek. A kántor búcsúztatójában sorra búcsúztatta a halottat mindazoktól, akiket a búcsúztatása neki a halott közvetlen hozzátartozója vagy a bízott ember bejelentett. Akit említett a rokonok közül, az odalépett a koporsóhoz és hangosan sírt. A sírbatétel, ill. az elhantolás után már nem volt szokás hangosan jajszóval siratni. A gyászolók csendben mentek haza. A torban nem sirattak. Akinek nagy volt a fájdalma, a könnyeit „magába fojtotta", illett, hogy megbékéljen. A két világháború közötti időben még szokásban volt, hogy akinek közeli, nem régen elhunyt halottja - hitvese, szülője, gyermeke - volt, a legközelebbi temetéskor, gyakran évek múlva is, a temetőben elment a sírhoz és ott ismét elsiratta. Ez napjainkban már csak elvétve fordul elő, azonban a gyászszertartás alkalmával az elsiratás formája nem változott. Búcsú az udvaron A temetőbe vitel előtt az udvaron az egyházi szertartásnak megfelelő cselekvéseket végzi a pap, s az udvaron hangzik el a kántor búcsúztatója. Mivel a második világháború után hivatásos kántor már nincs, a szerepét parasztkántor vette át, mint arról a következő fejezetben szólunk. A halottas háznál a szertartást mindig az udvaron végezték, függetlenül az időjárástól. A halott búcsúztatásán nagyszámú résztvevő van. Az emberek kötelességüknek tartják, hogy ha meghal valaki a falu közösségéből, a végtisztességen jelen legyenek, vagy a családból legalább egy személy föltétlenül megjelenjen a halottas ház udvarán. A házból a koporsót két ember vitte ki az udvarra. Amikor a koporsót megemelték, az alatta levő mosószékeket két férfi kihúzta és kivitte az udvarra. Az udvarnak a kapu felé eső, a ház lakóterével megegyező irányú részén történik a szertartás. Ennek a téglalap alakú térnek a közepén a két széles, hosszú lábú széket elhelyezik. A század elején ülőszékeket még nem vittek ki az udvarra. Az 1930-as évektől jött szokásba, hogy a koporsó körül a hozzátartozók részére székeket raktak ki. A székeket a szertartás megkezdése előtt kb. egy fél órával már elrendezik, s a koporsót a már így kialakított rész közepén helyezik el. A koporsót a házból úgy vitték ki, hogy a halott lábbal az ajtó, a kijárat irányában legyen. Az a koporsóvivő férfi, aki a koporsót a halott lábánál emelte, háttal lépegetve ment ki a házból. Az udvaron a koporsót szintén úgy helyezték el, hogy a halott lábbal a kapu, az utca felé legyen. A század elején az udvaron a koporsó mellé jobbról-balról a halott fejénél azt a két égő gyertyát állították, amelyeket a halott után a házból kivittek. Az utóbbi évtizedekben divatba jött a koszorúkat az udvaron ráhelyezni a koporsóra. Alább erre még visszatérünk. A gyászoló gyülekezet úgy helyezkedik el az udvaron, hogy a pap és a kántor mögé lehetőleg ne kerüljön senki. A férfiak és a nők külön csoportban állnak, s a férfiak mindvégig kalaplevéve adják meg a halottnak a végtisztességet.