Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

AZ EMBERÉLET FORDULÓINAK SZOKÁSAI LÉVÁRTON ÉS DERESKEN

A kérő alkalmával a vagyoni dolgok is szóba kerültek. Többnyire a lány szülei beszéltek arról, hogy férjhez menéskor mit adnak a lánnyal, milyen ingóságai vannak, milyen bútora van, vagy milyent vesznek stb. A szegényebb családok is megbeszélték, hogy mivel tudják segíteni a fiatalokat. Itt említem meg, hogy a móring fogalma ismeretlen. A hozományt (örökséget) jussnak nevezték. A menyasszony kelengyéjének holmi volt a neve. A jusst és a holmit nem foglalták írásba. Az íratlan szabály az volt, hogy ha az asszony meghal, s nincs gyermek, akkor a vitt földet a férj visszaadja a szülőknek. Jegyváltás, kendőzés, kézfogó Mind a három terminológia az eljegyzéssel függ össze. Az eljegyzéssel kapcsolatos szokások két eseményhez kapcsolódnak. A kendőzést vagy más néven kézfogót megelőzi a jegy megvétele. A vőlegény és a menyasszony közeli rokonnal, nővérrel vagy keresztanyával - régen lovas szekéren - a városba ment, hogy megvásárolja a jegyajándékot. A két világháború közötti időszakban a lánynak vállra borítható rojtos kázsmérkendőt, vagy a vállra és a fejre is tehető rojtos sáfolykendőt vettek. Vásároltak olyan kázsmérkendőt is, amivel a menyecske a fejét hátrakötötte. A jobb módúak ruhára való kelmét is vettek. Gyűrű ugyancsak a gazdagabb pároknál fordult elő. A vagyonosabbak az első világháború utáni évektől fülbevalót és kalárist is adtak a jegybe. A kézfogó időpontjában a két család megállapodott. Az eljegyzés mindig a lányos háznál volt. Az eseményen a legközelebbi rokonok vettek részt. Ide a hívogatást a vőlegény, illetőleg a menyasszony anyja intézte. A jegyajándékokat az összes vendég megérkezése után, közvetlenül az étkezés előtt adták át a leánynak, illetőleg a legénynek, akik ettől kezdve hivatalosan is menyasszonynak, illetőleg vőlegénynek tekintődtek. Ettől a perctől kezdődően a menyaszszony a vőlegényét többé nem tegezte. Csak magázni volt szabad. Ez sok családban még a házasságkötés után is megmaradt. Az eljegyzési lakoma alatt a menyasszony és a vőlegény egymás mellett ültek. Egy tálkából ettek és egy bögréből ittak. Az étkezés alatt a menyaszszony adta a vőlegény kezébe a törlőt (vászonkendő), hogy a kezét és a száját megtörölje. A bögrébe a vizet vagy a bort szintén ő töltötte. Mindezekkel kinyilvánította, hogy asszonykorában is urának tekinti és kiszolgálja. A legény barátai, falubeli legények a kézfogói lakoma alatt a ház előtt daloltak, s elterelve a figyelmet megtréfálták az ifjú vőlegényt. A legénycimborák a vőlegény udvarán a szekeret szétszedték és darabonként a menyasszony udvarába vitték, ahol a csűr vagy a ház tetején összerakták. Ezt csak ott lehetett megcsinálni, ahol zsúptetős (szalmatetős) épületek voltak. Amikor már cseréppel fedték a tetőt, a szekeret a legények egyszerűen csak áthúzták a menyasszonyi ház udvarába. A vőlegény pálinkát adott a cimboráinak, akik azután visszavitték a szekeret az eredeti helyére. A kézfogó után a két család egymás segítségére volt minden munkában. Fokozatosan kialakult a rokoni kapcsolat. A jegyesség alatt előkészületeket tettek az ifjú pár közös életének megalapozására. Csak ritkán fordult elő a jegyesség megszakítása. Ilyen csak abban az esetben történt meg, ha a jegyesség alatt a vőlegényt más lány elcsábította, vagy ha a legény ez alatt az idő alatt valami olyan Jegyespár, 1910-es évek, Lévárt