Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

BÚCSÚ, BÚCSÚJÁRÁS

előtti napon a legtöbb búcsús meggyónt. Azután már zsíros, tejes vagy tejfölös ételt nem ehettek. Az indulás reggelén kenyeret, vakarót vagy görhőt, esetleg gyümölcsöt ettek. Indulás a búcsúba Az indulás reggelén a búcsúsok Deresken a kápolnánál gyülekeztek. Előzőleg, aki csak tehette, részt vett a reggeli misén. A búcsús csoport énekekre indult el Lévárt felé. A hozzátartozók és mások is a búcsúba menőket elkísérték egészen a falu széléig, a keresztig, ahol közösen énekeltek. Régen, az első világháborúig a káplán is ment a búcsúsokkal. Ez később megszűnt. A két világháború között egy bizonyos ideig (1920-as évek) a határzárlat akadályozta a búcsúba járást, azután útlevéllel mentek, a határig vonattal. 1938-tól 1945-ig a régi szokás szerint jártak. A hagyományos gyalogmenetet ismertetjük. A dereskiek csoportja régen gyalogúton át haladt Lévártra, ahol a templom előtt találkoztak az ott gyülekezett lévárti búcsúsokkal. A harangozó a toronyból figyelte, hogy mikor érkeznek a dereskiek, s amikor meglátta a csoportot, meghúzta a harangot, s harangszóval fogadták a búcsúsokat. Amikor a templomhoz értek, a harang elhallgatott. A dereskieknek és a lévártiaknak is volt búcsús keresztje. Mindkettőt vitték magukkal. Amikor megindult a csoport, a harangszó újra megszólalt és kikísérte őket a lévárti határból. A dereski és a lévárti közös búcsús csoport énekekre haladt a réten át Harkácsba, ahol a harkácsiak és a sánkfaluiak együtt várták őket a templom előtt. A búcsúsokat a harkácsi harangszó is éppen úgy fogadta és kísérte ki a faluból, akár a lévárti. Harkácson a négy csoport eggyé alakult és azután megindultak a mezei utakon és réteken a hosszú útra, amely két napig tartott. A búcsúsokat a búcsúvezető vezette, aki az utat jól ismerte. Két állandó vezető volt, Deresken hosszú időn át férfi, Lévárton pedig asszony. Nem volt fennakadás, ha valamelyikük valamilyen ok miatt nem tudott menni, a másik helyettesített. A menetben összevegyülve mentek a fiatalok és az idősek. Előfordult azonban, hogy néhány fiatal kissé lemaradt, s a csoport mögött haladt 20-30 méterre beszélgetve, diskurálva. A lányok és asszonyok egyaránt kendővel bekötött fejjel mentek. Többnyire egyszerű kartonruhát viseltek. Az ünnepi ruhát, a cipőt és az elemózsiát a hátukon a batuban vitték. Legtöbben mezítláb gyalogoltak. Altalános vélemény szerint mezítláb nem volt olyan fárasztó a gyaloglás, s a lábbelijüket is kímélték. Ut a búcsúba Az előbbiekben az indulás kapcsán lényegében már az útról is szóltunk. Említettük, hogy Harkácsról együtt indult a négy falu közös csoportja. A vezetővel az élen, valamint az előimádkozóval és előénekessel imádkozva, énekelve ment a csapat. Először Baracára értek, azután Rimaszécs következett, ahol a templom előtt pihenőt tartottak, majd imádkozás és éneklés utána a Rimán mezítláb átgázolva (akkor még nem volt híd) Gesztetét érintették, s azután a következő megállóhely Péterfala volt. Ott újabb pihenőt tartottak és onnan Ceregyre ment a csapat. Addig tartott az első nap. A második nap délutánján érkeztek meg Szentkútra (Mátraverebélyre). Az út során szükség szerint természetszerűleg többször is meg-megálltak és pihenőt tartottak. A pihenő rendszerint egy út menti keresztnél, forrásnál vagy a faluban a templomnál volt. Egy kis rövid étkezésre többnyire a forrásoknál került sor. A magukkal vitt száraz ételt fogyasztották. Kulacsba, üvegbe vizet vettek. Alkoholos italt senki nem vitt magával. Előfordult, hogy néhol egy-egy faluban, ahol megálltak, megkínálták őket tejjel vagy valamilyen gyümölccsel. Azokban a katolikus falvakban, amelyeken keresztülhaladt a búcsús csapat, rendszerint várták őket. Többnyire harangoztak az érkezésükre és a távozásukra. Idősebb asszonyok és gyerekek mentek eléjük. Azok megcsókolták a búcsús keresztet és a búcsús csoporttal énekelve mentek végig a falun. Előfordult, hogy ha éppen mise volt a faluban, bementek, s csak a mise után indultak tovább. Szentkúthoz közeledve előfordult, hogy más falubeli búcsús csoporttal találkoztak, de nem vegyültek össze, hanem egymás után minden csapat a maga keresztje után haladva ment, lehetőleg olyan távolságban, hogy az énekléssel és az imával ne zavarják egymást.