Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

BÚCSÚ, BÚCSÚJÁRÁS

távolabbi falvakból is felkeressék és meglátogassák egymást. A kapcsolat fenntartásához, a barátság megőrzéséhez és elmélyítéséhez nagymértékben hozzájárult. A búcsú nyilvánvalóan ápolta és táplálta a vallásos érzületet is. Ennek azonban korántsem volt olyan jelentősége - az egyébként mélyen vallásos emberek számára sem -, mint azoknak a tényezőknek, amelyeket ismertettünk. Búcsújárás Szentkútra A gömöri katolikus magyarság legjelentősebb búcsújáró helye Szentkút (Mátraverebély, Nógrád megye) volt. Jelentősége napjainkban sem szűnt meg, de a búcsújárók számában lényeges változás - csökkenés - következett be a korlátozott lehetőségek miatt. A Turóc-völgy négy katolikus falu - Deresk, Lévárt, Harkács és Sánkfala - búcsújárói minden évben egy alkalommal elmentek Szentkútra. Más búcsújáró helyeken is megfordultak, pl. Barkán, Perlácon, Rozsnyón, a szomszédos falvak helyi búcsúin, a legfontosabb búcsújáró helynek azonban Szentkútot tartották - s ez volt a legtávolabbi -, ahová életében legalább egyszer minden katolikus hívő elment. Voltak azután nagy számban olyanok, akik minden évben rendszeresen elzarándokoltak a szentkúti búcsújáró helyre. A szentkúti búcsúra a Turóc-völgy legidősebb katolikusai (80-85 é.) emlékezete szerint már az ő gyermekkorukban is jártak, sokan szüleikkel voltak ott először. A hagyomány alapján nem kétséges, hogy Szentkút a Turóc-völgyi lakosság számára már a múlt század második felében is jelentős búcsújáró helynek számított. A Turóc völgyéből Szentkútra a Nagyboldogasszony-napi (augusztus 15.) búcsúra mentek. Ezt tartották hagyományosan évről évre. Az elmondások alapján az állapítható meg, hogy Szentkút több búcsúidőpontja közül Nagyboldogasszony-napját a kedvező időjárás miatt választották, s ekkor már a legfontosabb nyári munkák is befejeződtek. Az időjárással kapcsolatban a búcsúsok azt tartották: „Ha megázunk, majd megszáradunk." Gyakran az időjárás befolyásolta az indulók számát. Ha az idő jónak mutatkozott, lényegesen több volt az indulók száma. A szentkúti búcsúba főként asszonyok, lányok mentek, s azokhoz viszonyítottan kevesebb házas és legényember. Az arány és a létszám általában a következő volt a búcsújárók között. Deresken 6-10 férfi, 20-30 nő, Lévárton 4-5 férfi, 10-12 nő, Harkácson és Sánkfalán 2-3 férfi, 5-10 nő. Az összlétszám (a négy falu együtt tett ki egy búcsúcsapatot) esetenként plusz-mínusz tíz százalékot változhatott. S ez így volt a második világháború befejezéséig, bár a háború alatt a férfiak száma szinte teljesen lecsökkent, legfeljebb néhány idős ember volt jelen, a nők száma viszont emelkedett, s így a létszám összességében ugyanaz maradt. A háború után, az elmúlt években többnyire 40-45 fő megy a búcsúra, annyian, amenynyien egy autóbuszban elférnek. A saját autón utazók száma pontosan nem mérhető fel. Ez esetleges, s a külön utazók már egyébként sem tartoznak a búcsús csoportba. A búcsúba menők száma, olykor összetétele nem csak az első és a második világháború idején, hanem a századfordulói, század eleji amerikai kivándorlások miatt azokban az években is jelentősen változott. Pl. Dereskből és Lévártból a falu lakosainak mintegy tizenöt százaléka kivándorolt. Ez abban az időben nyilvánvalóan rányomta a bélyegét a búcsújárásra is. Zömmel a férfiak vándoroltak ki azzal a céllal, hogy pár évi munka után visszatérnek. Az otthonmaradt asszonyok búcsújárásának akkori egyik célja az Amerikában dolgozó rokonokért való könyörgés, imádkozás volt. A háborúk idején a fronton lévő katonákért imádkoztak elsősorban. A szentkúti búcsújáró helyre való járás legfontosabb célja azonban mindig a gyógyulásért való esdeklés, a betegség elkerüléséért való könyörgés, vagy éppen a gyógyulás utáni hálaadás volt. Voltak állandó búcsújárók, akik évről évre - függetlenül az egyéni októl - részt vettek a búcsúcsoportban. Ezek voltak az előimádkozók vagy az előénekesek és többnyire az özvegyasszonyok, a magtalan nők és az árvák. Az alábbiakban a szentkúti búcsúba való járást az események sorrendjében ismertetem. Az adatok mind a négy falura vonatkoznak, tekintve, hogy a négy falu búcsúsai egy csoportot alkotva mentek a búcsúba. Legtöbben a két nagyobb faluból, Dereskről és Lévártról mentek, s így nemcsak az összetételre, hanem a menet eseményeire is ők nyomták rá bélyegüket.