Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

ADOMÁK, TRÉFÁS TÖRTÉNETEK

Simplicissimus. A falucsúfolók elsődleges funkciójukban és adomaváltozataikban évszázadokon át nagy területeket bejártak, és minden bizonnyal örök életűek maradnak. Szólások az adomában A szólásgyűjtemények figyelemre méltó csoportját alkotják azok a szólások, amelyek egy szűkebb területen, egy táj körzetében vagy csupán egy falu közösségében ismeretesek. Többnyire rövid ideig élnek, egy-két generáció alatt rendszerint eltűnnek az emlékezetből. Ennek az oka elsősorban az, hogy a szólás szorosan személyhez, személyekhez, illetőleg valamilyen jelenséghez, eseményhez kapcsolódik. A szólás és az ahhoz kapcsolódó sztori csak addig kelti fel a figyelmet és az érdeklődést, amíg az elbeszélésben szereplő személyt a hallgatók ismerik, vagy ismerték s így élményszerűen idéződhet fel a kapcsolódó esemény. A történet lényegét, summáját összegző szólás, illetőleg magában az eseményben elhangzó, az egész történést jellemző mondás valójában csak akkor válna szólássá és kerülne be a proverbiumok tágabb körébe, ha a szólást hasonló esetekre, körülményekre használnák, alkalmaznák. Ez azonban aránylag ritkán fordul elő. Ezek a példák a szólások kialakulásának első etapját mutatják, azt a pillanatot, amikor a terjedésnek egy történet révén megnyílt a lehetősége. A frazeológiai kutatáshoz pompás adalékokat nyújtanak mindazok a történetek, mondák, adomák, amelyek a szólásokhoz kapcsolódnak. A helyszíni megfigyelések, folklorisztikai gyűjtések jól igazolják, hogy voltaképpen mindenütt, kisebb-nagyobb közösségekben egyaránt rövidebb-hosszabb ideig ismeretesek, a nyelvi mezőben használatos olyan kifejezések, szólások, amelyek valamilyen helyi eseménynyel, személyekkel, esetekkel összefüggésben keletkeztek. A szólás nyilvánvalóan csak addig marad életben, míg a szólás lényegét a hozzá fűződő történet értelemszerűvé teszi az emberek tudatában. Mert a szólás csak akkor alkalmazható, ha a jelenlevők a hallott szólásra azonnal appercipiálnak, a pillanatnyi esetet, szituációt az elhangzott szólás hátterében levő, egykor megtörtént eseménnyel azonosítani, illetőleg hasonlítani tudják. Az egy-egy falu közösségéhez kapcsolódó példáinkban tréfás esetek kerülnek bemutatásra. Az elbeszéléskor valójában nem a szólás kerül előtérbe, rendszerint nem a szólás magyarázatául mondják el, hanem a tréfás esettel való szórakoztatásul. Többnyire nem a szólásmondás indítja el a történetet. Az elbeszélő bizonyos közösségi alkalmakon a jelenlevők szórakoztatását szolgálva egyéb más történetek, tréfás esetek, huncutságok, adomák között mondja a szóláshoz fűződő sztorit is. Vagyis voltaképpen ezekben a példákban nem a szólás, a tréfás mondás az elsődleges, hanem a hozzákapcsolódó eset. A helyi példákban kivétel nélkül komikus történetet hallunk. Éppen ez, az adoma-jelleg tartja fenn egy ideig a sztorit a hagyományban. A szórakoztató funkciója révén alkalmakként ismétlődik, s míg a hallgatóságban érdeklődést vált ki, elmondásra kerül. Ha azonban az esetek túlságosan egyediek, a hely, az egyén és a szituáció ismeretéhez is szükség van a történet csattanójához, akkor egy bizonyos idő után - az ilyen hallgatóság csökkenése miatt - elveszti jelentőségét, az esetből „csak" egy történet marad poén nélkül. Ha pedig ezek a történetek elveszítik szórakoztató funkciójukat, akkor a további ismétlődés híján gyorsan kiesnek az emlékezetből és eltűnnek a folklórból. A szólással összekapcsolódó történetek voltaképpen adomáknak tekinthetők, olyan helyi adomáknak, melyek megértéséhez, a sztori „élvezetéhez" a körülmények ismeretére van szükség. Az ide sorolható példákban a legkülönbözőbb esetekről hallunk. A sztorival kapcsolatos szólást, találó mondást vagy maga az elbeszélés „hőse" mondja, vagy pedig a történet summájaként az elbeszélő, illetőleg a közösség száján alakul ki. Az utóbbi adoma jellegű szólások vannak többségben. A szegénységet takargató ember a vendégei előtt azzal mentegetőzik, hogy a szalonnája magasra van akasztva és nincs olyan létrája, amelyikkel elérné. Ebből összegeződött, tömörült a szólás a nem létező, az elérhetetlen dologra vonatkozóan (Magasan van, mint az Imre bácsi szalonnája). A pontatlan, gondatlan asszony az ebédre hazatérő urát azzal biztatja, hogy rögtön készen lesz az étel, csak elszalad a rétre sóskát szedni. Ebből alakult ki a szólás a várakozás kifejezésére (Messze van még az, mint a Lengyelné sóskája). Tréfás szófordulatként is előfordul a beszélgetés során valamely esethez kapcsolódó mondás (A ' kéne még, hogy a bütykös oda lenne! Rimaszécs! ott esett segre Bedécs!). Az ilyen és hasonló szólások, tréfás mondások elhangzásakor rendszerint felidézik a történetet is, ha a jelenlevők között vannak olyanok, akik a szólás hátterében levő sztorit nem ismerik. Ilyenkor a szólás az elbeszélés elindítója és a műfaj éltetője. A történet csak akkor kerül az adoma csoportjába, amikor a szórakoztató funkció kerül előtérbe, s a hangsúly már a történésen s nem a kapcsolódó szóláson van.