Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

ADOMÁK, TRÉFÁS TÖRTÉNETEK

síriratoknak semmi közük nincs a temetői fejfa költészethez. Ez utóbbi a halotti, temetési szokáskörbe tartozik, az előbbi pedig a folklórmüfajok egyik sajátos csoportját alkotja. A tréfás fejfaköltészet a szórakoztató irodalom egy része. Egy-egy fejfavers elmondása mindig biztos sikert jelent. Szolid derűt és harsány nevetést kiváltó versezetek egyaránt ismeretesek. A hatást feltehetően az is fokozza, hogy az előadó valóságos fejfairatként adja elő, a hallgató pedig nem kételkedik annak hitelében, hogy az elmondott szöveg valóban olvasható egy sírjelen. A tragikum és a komikum közötti kontraszt olyan nagy, hogy már önmagában belső feszültséget idéz elő, amely azután a jótékony nevetésben oldódik fel. A temetés paródiájaként bemutatott játékok igazolják, hogy mily élvezettel gúnyolják ki, teszik nevetségessé az emberek a magasztos dolgokat is. Ezt a célt szolgálják a nevető fejfák is. Ugyanaz a funkciójuk, mint a többi humoros műfajnak, trufának, adomának, pikáns versezeteknek stb. Ezért is soroltuk gyűjteményünkbe a gömöri szájhagyományból feljegyzett sírirati rigmusokat. Az adomákat, tréfás történeteket elmondó emberek szinte kivétel nélkül tudtak nevető fejfaverseket is, s a tapasztalat az, hogy ezek közül a tréfás versezetek közül egyet-egyet olyanok is ismernek, akik egyébként sem prózai, sem egyéb műfajnak nem előadói, hanem „csak" hallgatói, befogadói, a szórakoztató alkalmak részesei. A humoros síriratok országszerte való széles körű elterjedéséhez nagymértékben hozzájárultak Jókai, s különösképpen Mikszáth munkái. Mikszáth Kálmán: „A síriratok humora" című gyűjteményében a leginkább ismert variánsok már olvashatók. Számos helyi kiadvány, ponyvanyomtatvány is terjesztője volt e műfajnak. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a több száz publikált versezet közül legfeljebb félszáz, vagy talán még annyi sem jutott be a néphagyomány folyamába. A néphagyományban gyakran tapasztalható, hogy fenséges dolgokat is kifiguráz, nevetségessé tesz, paródiává alakít. Gondoljunk pl. a temetést parodizáló játékokra, a tréfás prédikációkra, a különböző imádság travesztiákra, humoros búcsús énekekre stb. A nevető fejfa versezetekkel foglalkozó, ilyeneket közlők kezdetben értetlenül álltak a humoros síriratok előtt, s egyetlen konkrét példa sincs arra, hogy ilyen szövegek a fejfákra kerültek, s így sem fénykép, s egyéb dokumentum nem bizonyítja létezésüket. A humoros fejfaköltészet a népi travesztiák csoportjába sorolható. Bekerült a folklór széles területére, s a szórakoztató műfajok egyik kedvelt ágaként napjainkig megőrződik a néphagyományban. A humoros síriratok számos változatával a városi folklórban is találkozunk. Gyűjteményünkbe „falucsúfolókat" is felvettünk, részint azért, mert műfajilag közel állnak az adomákhoz, sőt egyik-másik kifejezetten az adomák közé sorolható, részint pedig azért, mert - hasonlóan a síriratokhoz - a szórakoztató folklór széles körben ismert termékei. Egy részüket az anekdota, adoma műfajhoz sorolja a szakirodalom is. Nagyszámú falucsúfoló a vándor adomák közé tartozik. Név és hely felcserélésével valamely faluhoz kapcsolva a magyar nyelvterület legkülönbözőbb pontján felbukkannak. Közismert pl. az a falucsúfoló, amely szerint egy bizonyos községben a falu bíróját a nyakára kötött kötéllel felhúzták a templom tornyára, hogy lelegelje az ott kinőtt pár szál füvet (Bika a toronyban). Gömörben ezt az esetet Ráshoz kapcsolják. Úgy tűnik, vannak olyan falvak, amelyekkel szívesen élcelődnek, s nem csak egy, hanem több tréfás történet fűződik hozzájuk. Ilyen falu Gömör területén Rás. A rásiakról tartják azt is, hogy levágták a búzát, amikor látták a széltől hullámzó vetést, mert attól féltek, hogy elfut a határból (Fut a búza, vágjuk le). Egy másik csúfoló szerint a rásiak úgy akartak madarat fogni, hogy a létrát keresztbe vitték az erdőben, s ezért a fákat ki kellett vágni (Madárfogás létrával). Egy rási ember agyonverte az órát, mert attól félt, hogy felrobban (Az agyonvert óra). A megtörtént eset hitelességével beszélnek két rási asszonyról, akik egy suszterinastól jó időt vásároltak (Jó idő a skatulában). A trízsiek az eltévedt malacnak harangoztak, hogy hazataláljon (Trízsi malacosok). A kecsőiek megborotválták a mákoscsíkot (Kecsői borotvások). Mindezek változatai más területen is előfordulnak. A falucsúfoló gyakran csak tényszerű közlésként hangzik el, anélkül, hogy a kapcsolódó történetet elmondanák. A csúfolóhoz tartozó sztorit a falu egy bizonyos körzetében mindenki ismeri, s elmondásra rendszerint csak akkor kerül sor, ha közösségi együttlét alkalmával egy jó előadó, tréfacsináló szórakoztatja a jelenlevőket, vagy távolabbról érkezett vendégnek magyarázza meg a csúfoló értelmét. Néhány falucsúfoló egyedinek tekinthető, csak egy faluhoz kapcsolódik, s változatairól nem tudunk. A magyar nyelvterületen gömörinek tekinthető az időt vásárlók esete. Az általunk közölt példán kívül egy változata ismeretes, s az is gömöri faluval kapcsolatos. A szutoriak Rimaszombatba mentek, hogy jó időt vásároljanak. Egy boltos skatulyába legyet tett, s jó pénzért eladta a szutoriaknak, akik még hazaérkezésük előtt kinyitották a skatulyát, a légy elszállt, s vele a jó idő is. Ennek a falucsúfolóvá alakult adomának világirodalmi változatai ismeretesek. A folklór örök rejtélye, hogyan vált gömöri csúfolóvá. Lehetséges, hogy csak feljegyzés híján nem tudunk arról, hogy párhuzamai másutt is felbukkannak, mint ahogy a falvakról szóló mondókák változatához jó példát nyújt a 17. századi Magyar