Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

ADOMÁK, TRÉFÁS TÖRTÉNETEK

Az irodalmi és a népi anekdota szétválasztására sem az irodalomtudomány, sem a folklorisztika nem törekedett. Az adoma használata a néprajzi irodalomban egy bizonyos műfajbeli eltérésre utal ugyan, azonban e téren még nagy a bizonytalanság. Vöö Gabriella szerint az adoma átmeneti műfaj a tréfa és az anekdota között. Ő a népi elbeszélő irodalmat öt műfaji csoportba sorolja, tág lehetőséget biztosítva az anyag osztályozására. Ezt azonban módfelett megnehezíti az, hogy az egyes csoportok között szoros a kapcsolat, az ide-oda sorolásnak pontos kritériuma nincs, s többnyire ő, a kutató - gyakran szubjektív megítélésétől függ az osztályozás. A magyar folklorisztikában a tréfás, humoros népi elbeszélésekre, a történetekre használatos a „tréfás mese", a „trufa", a „rátótiáda", a „falucsúfoló", a „vicc" és természetesen az adoma, anekdota. Ez utóbbihoz Vöö Gabriella a „népi" jelzőt teszi, s meghatározása szerint azok a történetek tartoznak idç, amelyeknek a hőse valamely népi közösség ismert tagja: „A népi anekdota valamely népi közösség ismert tagjáról elmondott, a közösség tagjai által hitelesnek tartott, rövid, rendszerint humoros történet; cselekménye a hős valamilyen szellemi, jellembeli vagy fizikai tulajdonságárajellemző esemény, mely mindig pozitív hírtartalmat hordoz." Egyáltalában nem kétséges, hogy az anekdota, adoma műfaji kérdései további alapos elemzést kívánnak. Nyilvánvalóan célszerű lenne a tréfás népi elbeszélő hagyományt egy közös fogalom - az adoma - alá sorolni, s azon belül elvégezni az osztályozást témák, hősök, esetek, cselekmények stb. szerint. Ez a cél lebegett előttem, amikor ennek a gyűjteménynek az anyagát megkíséreltem rendszerezni úgy, hogy megférjen egymás mellett a történeti alakokról szóló anekdota a többnyire típusokat szerepeltető adomákkal. A legfontosabb szempont e tekintetben a hagyományt hordozó közösség, amelynek a szellemi repertoárjában a műfaji besorolástól függetlenül a szállományként kapott irodalmi, történeti anekdota, monda, trufa és vicc azonos funkcióban él a helyi történetekkel, eseményekkel, a falu, a táj ismert személyeiről vagy genre alakjairól szóló igaz vagy kitalált sztorikkal. Történt esetek, huncutságok Az ebbe a csoportba tartozó történeteket, tréfás eseteket az élményadoma fogalma alá sorolhatjuk. Ezek aránylag még távol állnak a többé-kevésbé általánosabb érvényű adomáktól. A megtörtént esetek szereplői, személyei egy kisebb vagy nagyobb közösség előtt ismertek, s ahhoz, hogy az elbeszélés figyelemre méltó, elmondásra érdemes legyen, az eseten derüljünk, s egyáltalában felkeltse az érdeklődésünket, a háttérnek, az esemény helyének stb. az ismerete is lényeges. Azok a történetek kaphatnak általánosabb figyelmet, amelyekben valamilyen típusalak jelenik meg, vagy az eset másokkal is előfordulhat. A történetek egy része a falu ismert, a közösségi életben gyakrabban megjelenő alakjaihoz kapcsolódik. Ilyen személyek pl. a tanító, a bíró, a kocsmáros, a bakter, a pásztor (és a pap, akit azonban külön csoportba soroltunk). Itt kapnak helyet olyan genre-alakok is, mint a vándor drótos, a koldus vagy újabban a műbikás. Szinte minden faluban akad egy-egy tréfacsináló, mókázó legény vagy ember, akinek, ha a közösségbe kerül, mindig „a huncutságon jár az esze". Ezek a tréfák, viccek csinálói és előadói (példáinkban Rántás Gyurka). Gyakran egy-egy jól sikerült tréfájukat hosszú ideig emlegetik. Az elbeszélések során ezek a történetek színeződnek, formálódnak, s olykor teljesen átalakulnak. A folklorizálódás folyamatában ezekből az esetekből, „huncutságokból" gyakran általánosabb érvényű adoma válik. Vannak olyan történetek, amelyeknek a szereplője ismert a közösségben, de az eseményt minden valószínűség szerint csak hozzákapcsolták, anélkül, hogy az illetővel történt volna meg (Becze, A Hallgató). Lehetséges azonban, hogy vele is előfordult. Az ilyen esetek ismétlődhetnek. Ezekből alakul ki leghamarább a tényleges adoma (Dövényben még nem dobolták, az már más, műbiká). A tréfát kedvelő, a huncutságokat csináló emberről általában az egész közösségben ismeretesek történetek. Vannak olyanok, akik az elbeszélések állandó szereplői. Egy-egy eset rendszerint végighullámzik a falun, pár hétig emlegetik, majd újabbak váltják fel. Az ilyen sztorik, bár rövid életűek, de funkciójuk jelentős. Ezekre a folyamatosság és a változatosság a jellemző. Ismétlésre alig, néhányszor, olykor egyáltalában nem kerül sor. Eltűnő vagy szétbeszélt történeteknek nevezhetjük ezeket. Rögzítésük csak egy adott időben lehet, s a folklorista éppen csak azokat jegyezheti le, amelyek a mesélés időpontjában „napirenden" voltak, s az elbeszélések témájaként szerepeltek. Azok a történetek, amelyek évekig, évtizedekig, olykor két-három generáción át fennmaradnak és hagyományozódnak, más műfaji kategória alá sorolhatók. Bár az egyediségük, a szoros kötődés miatt az adoma-anekdota szélesebb körű műfajába nem vonhatók, de annak mindenképpen egy sajátos lokális adomacsoportját alkotják. Olyan kisepikai műfajt képviselnek, amely a szájhagyomány jól körülhatárol-