Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

ADOMÁK, TRÉFÁS TÖRTÉNETEK

ható területére tartozik. Nem minden esetben nevezhetők élményadomáknak sem. Csak azok illethetők így, amelyek az elbeszélővel megestek, vagy az általa átélt eseményre vonatkoznak. Ezek nyilvánvalóan szűkebb körben elmondott „élő" elbeszélések, s rendszerint az elbeszélő halálával eltűnnek. Amelyek azonban megmaradnak, az élményadomából elbeszélésekké, a „valamikor megtörtént" események átalakított, újraformált, bővített vagy tömörített változataivá válnak. Az élő hagyományba bekerülve rendszerint így kezdődnek: „apámmal esett meg, Máté Pesta bácsival történt" stb. A következő fázis, amikor már meseszerűvé, szinte személytelenné válik a történet, s csak a sztori magja a fontos, s a kezdés is egészen más: „élt itt egy ember, a falunkban történt valamikor stb. Ezek a történetek általánosabb tanulságokat nyújtanak, s ha humorosak, már valójában egy jelenségen, egy típuson, vagy egy „arcnélküli" személyen derülünk. A „történt esetek" egyáltalában nem bizonyos, hogy valóban úgy történtek, amiképpen az előadó elmondja még akkor sem, ha a „velem történt" kezdéssel személyes élményről van is szó. Ahhoz, hogy a történet érdekes legyen, a hallgató érdeklődését felkeltse, az elmondó egyes részleteket kiemel, bővít, színez, variál, esetleg eseményeket egymásra halmoz. Valójában azonban éppen ez adja a műfaj sajátosságát. A poentírozó átalakítás és sűrítés nélkül ez a kisepikai műfaj elveszítené azt a funkcióját, amelyre hivatott. Melyek az elmondásra érdemes történetek? Ennek megítélésében nagy szerepe van az elbeszélőnek, a társaságot, a közösséget szórakoztatni akaró egyednek. Gyakran megtörténik, hogy az elbeszélő nem kerül összhangba a hallgatóival, mert azok egészen másképpen ítélik meg a sztorit. Vagy nem tartják meghallgatásra érdemesnek; jellegtelen, érdektelen, vagy mert „nem odaillő", trágár, durva stb. Éppen ezért az elbeszélőnek mindig szelektálni kell a ténylegesen megtörtént, az egyébként ilyen-olyan hírforrásból már a hallgatósághoz is eljutott esetekből. Mert egészen más, ha egy eseményt, tréfát, huncutságot „hírként, pletykaként" hallunk, s megint más, ha az közösségi előadásban kerül a hallgatóság elé. Az előbbinél rendszerint két személy közli egymással az érdekes esetet, tréfát, huncutságot, amit valahol, valakitől ők is hallottak, vagy éppen jelen voltak és megint más, ha ebből elbeszélés alakul, amelyben az elmondó szubjektív hozzáállása is megnyilvánul elsősorban a történet poentírozását illetően. Az esetek, huncutságok történetei közül kétségkívül azok a legsikerültebbek, amelyek humorosak, nevetést kiváltó csattanójuk van, illetőleg, amelyek általánosabb tanulságot is nyújtanak (ez utóbbiakhoz pl. Te vagy a hibás, koma, Komám se komám mindég]). Gyakran a trágár, durva, malackodó elbeszéléssel igyekszik az előadó a megfelelő hatást elérni. Éppen ezért olykor azok az esetek kerülnek előtérbe, amelyekben pl. a trágárság már önmagában is biztosítja egy-egy hallgatói körben a sikert (Finglobbantás, Julis, nyisd ki az ajtót, A cserveni pesz magyarul, J-, hogy fingott). Számos példa van a csak szolid derűt, enyhe mosolyt fakasztó történetekre is (A pipa, Péter bácsi esetei a tanító úrral, Vadgörhő, Csupaszőr, Atyus a búzában stb.). Az egy alak köré fűződő elbeszélések sikerét már önmagában, a hallgatóság által közismert tréfálkozó, huncutságokat elkövető „hős" személye biztosítja (pl. Rántás Gyurka). Előfordulnak olyan fonák helyzetek, amelyek mosolyt fakasztanak, s amelyekben a hős kivágja magát a szorult helyzetből (pl. Koton-kálvária). Témaként szerepelnek a félreértések, a groteszk helyzetek (A bé nem csé, Műbika, A műbikás hogy csinálja?). A „Történt esetek, huncutságok" cím alatt elmondott és bemutatott példák igen különbözőek. Az egyedi esetektől a tágabb érdeklődést is kiváltó és az általánosabb jellegű anekdotikus történetekig számos változat előfordul. Ezek az esetek még elég szorosan kötődnek egy faluhoz, annak közösségéhez, egyes egyedekhez, illetőleg tájhoz, területhez. A történeteket a szereplők, a szokatlan szituációk, a tréfás szövegek stb. emelik ki a mindennapok eseményeiből és teszik egy kisebb vagy nagyobb közösségben az általánosabb érdeklődés tárgyává. A kisepikának az a műfaja ez, amely jelen van minden közösségben - a család kis közösségétől egy gyár vagy téesz nagyobb munkabrigádjáig egyaránt. Olyan köztes műfaj, amellyel nap mint nap élünk, s amelynek a nemzetközileg ismert anekdotákhoz, adomákhoz viszonyítva a többletét az adja, hogy friss, új példákat kínál, ritkán ismétel, ugyanakkor azonban kétségtelenül igaz, hogy az egyedisége miatt a halhatatlanságra nem tarthat igényt. Papok és hívek Az adomák gyakori szereplője a pap. A tréfás, humoros történeteket elmondok repertoárjában biztos sikert jelentenek azok az anekdoták, amelyek középpontjában a pap alakja áll. A papokról szóló adomákat különbözőképpen ítélik meg a kutatók. Szinte általános az a vélemény, hogy ezekben a történetekben valamiféle ellenállás, ellenszenv nyilvánul meg a papsággal (az egyházzal) szemben. A papokat úgy