Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

ADOMÁK, TRÉFÁS TÖRTÉNETEK

Az anekdota világirodalmi megjelenésétől másfélezer év telt el, s azóta a fogalmat különböző értelemben és funkcióval alkalmazták. Egy i. sz. 550-ben nyilvánosságra hozott titkos írás egy római császár és császárnő udvarában történt erkölcstelennek, bűnösnek, züllöttnek tekintett eseményeket mondja el. Az ilyen és ehhez hasonló témakörű történeteket úgymond „titkosan" kezelték, s ennek következtében kiadhatatlannak tekintették. A görög eredetű anekdota („anékdotos) szó eredetileg kiadatlant, ismertté nem tettet jelentett. (Diogenes i. sz. 300-ban a híres filozófusokról írt munkájában már előfordul az anekdota szó.) A fogalom nemzetközileg elfogadottá vált, s egész Európában elterjedt. A német nyelvben „Anekdote", az angolban, franciában „anecdote", az olaszban „anekdotto", az oroszban „anekdot stb. Figyelemre méltó azonban, hogy a maival rokon, illetőleg egyező jelentésben csak a 17-18. századtól kezdődően használatos. A tréfás, csattanós történetek megnevezésére ugyanis a 16. században a „trufa" és a „facieta" fogalmat használták. Hasonló értelemben alkalmazták a „fabulát", a „fabulázást" is. Az anekdota szó polgárjogot a magyar irodalomban csak 1789 után, Andrád György gyűjteményének megjelenését követően nyert. Az adoma pedig Erdélyi József révén a múlt század közepén vált a műfaj megjelölőjévé: „Az anekdota vagyis mint én magyarítom: adoma, jól ismert, nem ismert egyének, megtörtént, nem történt, de megtörténhetett dolgok felől ... ráfogott, kigondolt, mindenesetre csattanó végzetü rövid, figyelmet feszítő eleven eseményke, mit el kell tudni mondani" (Magyar közmondások könyve, 1851.447). A kétféle elnevezés nemcsak az idegen és a magyar változatot mutatja. Az adoma nem csupán magyarítást jelentett, hanem az új fogalommal bizonyos elkülönülés történt az elbeszélő irodalomnak ebben a sokrétű műfajában. Az anekdota és az adoma fogalmával kezdetben az irodalomnak ugyanazon elbeszélés-, történettípusait jelölték. Jókai Mór akadémiai székfoglaló beszédében 1860-ban a néphumorról értekezve mindvégig az adoma fogalmát használta, s igyekezett azt meghatározni: „Minden adoma egy kerek történet, mely egyént, osztályt, népfajt, kort és néha egy egész nemzetet jellemez; annyira, hogy akármit lehet travestálni, csak adomát nem, a nélkül, hogy észre lehessen venni, hogy ez más nemzet életéből van átvéve; vagy korábban történtet az újabb korba áttenni; igen nehéz pedig újat teremteni, a mi meg nem történt." Az adomának a néphumorral összefüggésben való használata a kezdet kezdetén már sejtette, hogy leginkább az olyan történetekre vonatkozik, amelyeknek - bár műfaji rokonságban állnak az anekdotával -, a hőse nem történeti alak, nem tart igényt a hitelességre, hanem egy-egy sajátos típus, genre figura áll az elbeszélés középpontjában és az események bármikor és bárhol megtörténhettek. A tréfás népi elbeszélések zöme ilyen jellegű, s a magyar folklorisztikának ez a kisepikai műfaja kétségkívül legjobban az adoma fogalmával jelölhető. Az anekdota és az adoma közötti különbségről, a szó használatáról többen polemizáltak. Voltak, akik az anekdota elnevezés mellett kardoskodtak, s voltak, akik megérezték a kettő közötti különbséget és rámutattak arra, hogy a magyar adoma szó az anekdota tágabb körének egy sajátos csoportjára vonatkozik. Vagyis voltaképpen ami e tekintetben a legfontosabb: az anekdota fogalma megmaradt nyelvünkben, a magyarítására kitalált adoma nem szorította ki, hanem maga az adoma kapott új jelentéstartalmat, amellyel a tréfás népi elbeszéléseink jól körülhatárolható műfaji csoportját jelöljük. A két fogalom egymás mellett és nem egymás ellenében él nyelvünkben. Az anekdota ~ adoma kérdéskör azonban sokkal bonyolultabbá válik, amikor egy-egy terület, népi közösség idevonatkozó hagyományát, elbeszélő anyagát vesszük vizsgálat alá. Jól mutatják a műfajjal kapcsolatos nagyszámú problémafelvetést Vöö Gabriella e tárgykörben széles látókörrel írt munkái, s az olyan nagyszerű gyűjtemények, amilyeneket Nagy Olga tett közzé, feltárva a népi elbeszélő irodalom rendkívül gazdag, eddig szinte ismeretlen területeit. A fogalom kapcsán a műfaji kérdések is előtérbe kerülnek. Az anekdota jellemzéseként tömören megállapítható, hogy olyan mellékcselekmény nélküli történet, amelyben egy konkrét személy vagy egy csoport, egy típus általános emberi tulajdonságai tárulnak elénk. Az esemény, a cselekmény, a hitelesség igényével lép fel, s egyáltalában nem szükségszerű, hogy humorra poentírozott csattanója legyen. A gyakran jelentéktelen történetekben örök emberi tanulságok rejtőznek. Nem kevésbé lényeges jegyei ezek az adomának is, azonban az adoma elsődleges funkciója a szórakoztatás, a mulattatás, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a történetnek van-e, vagy lehetett-e egyáltalában valóságbeli háttere, noha ezt a látszatot kelti, de mindezeknél lényegesen fontosabb az elbeszélés, a sztori csattanója. Az anekdota történetileg hiteles személyei a szóbeli hagyományban könnyen elveszthetik személyiségüket, típus alakká változhatnak és népi, nemzeti, helyi jellegüket levetve a vándor anekdoták - adomák - közé kerülhetnek.