Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)
ADOMÁK, TRÉFÁS TÖRTÉNETEK
Adomák, tréfás történetek A népi adomák bőséges tárháza tárul fel a folklorista előtt, ha hosszabb időt tölt egy-egy közösségben, s szinte együtt él azokkal, akik ezt a hagyományt éltetik és továbbadják. Az adoma gyűjtéséhez megfelelő idő és alkalom szükséges. A legeredményesebben akkor lehet ezt a műfajt feltárni, ha a kutató szinte észrevétlenül az előadás pillanataiban, a szórakoztatás, a mulattatás miliőjében figyeli meg és jegyzi le a történeteket. A bemutatott anyagot „mellékesként" jegyezgettem le egy-másfél évtized alatt a gömöri kutatóutaim során. A gömöri palóc folklór rendkívül kedvelt műfaja az adoma. A kisnemesi falvak lakosságának az irodalom felé ható szellemi szükségletét elsősorban ez elégítette ki. A huncutságokról, tréfás esetekről, pajkos históriákról szóló történetek jellemzik a prózai hagyományt. A mese a hagyomány perifériájára szorult. A nemességet évszázadokon át öntudatosan valló és tartó földművesek (az elszegényedett, földvesztett nemesek is) igényeikben, magatartásukban felfelé irányulok voltak, s különösen a református falvak felvilágosultabb szellemiségű parasztsága a múlt század közepétől kezdődően egy sajátos irodalmias kultúrát teremtett, amely a néphagyományt és a városi, polgári, iskolai hatást ötvözte egymásba. Gyakran találkoztam még a közelmúltban is olyan adomázó gömöri földművessel, aki egykori nemességét büszkén emlegetve mintha csak Mikszáth műveiből lépett volna elém. A bemutatandó adomák, tréfás történetek jól jellemzik a gömöri ember világát, az emberek önmagukat is leleplező nyíltságát, az életük fonákságait megmutató őszinteségét. A példák zöme az elmondok saját élményforrásából táplálkozik, a történetek, esetek hátterében a paraszti világ, a népi közösségek élete áll. Ugyanakkor a lokális, gyakran individuális jellegű sztorik mellett a vándor anekdoták nagyszámú változata is helyet kap, bizonyítva azt az örök mozgást, amely révén a helyi hagyomány a népek folklórjának nagy folyamába bekapcsolódik. A tréfás, mulattató kisprózai műfajba tartozó anyag csoportosítása, megfelelő rendszerbe szedése nem kis gondot jelent a kutató számára. Bár az élő hagyományban a legkülönbözőbb témájú történetek, adomák egymás mellett, egymást váltva hangzanak el minden rendszer nélkül, csak némileg befolyásolva a hallgatóság összetételétől (pl. erotikus sztorik), azonban az eredményes bemutatás föltétlenül megkíván egy bizonyos rendezést, amely a műfajról már önmagában is jellemző áttekintést nyújt. Tizenegy témacsoportba soroltam az anyagot. A fejezetcímek többé-kevésbé utalnak az adomák, sztorik jellegére. Előfordult, hogy néhány adoma több fejezetbe is bekerülhetett volna (különösen a szereplő személye - pl. pap, cigány, katona - szerint), ilyenkor a témára leginkább jellemző jegyeket, motívumokat vettem alapul. A tizenegy csoport anyagával az alábbiakban külön-külön részletesebben foglalkozom. Nem törekedtem a párhuzamok felsorakoztatására. Néhány figyelemre méltó példa publikált változatait a jegyzetekben említem meg, s hasonlóan ott tüntetem fel a helyét, közlőket stb. A témacsoportok bemutatása előtt az adomával, tréfás történettel, viccel stb. kapcsolatos műfaji kérdésekről szólok röviden. Anekdota - Adoma Az anekdota ~ adoma fogalmával jelölt kisepikai műfaj a magyar irodalomban sokkal régebbi, mint magának a fogalomnak az ismerete és alkalmazása az e körbe tartozó történetek megjelölésére. Az anekdota szó a magyar nyelvben egy jó fél évszázaddal korábban jelent meg, mint az adoma. Ez utóbbi magyarító nyelvújítás eredményeként született. A műfaj megjelölésére mindkét fogalom használatos, azonban az adoma terminológiát a kutatók gyakran a műfaj egy többé-kevésbé jól körülhatárolható csoportjára alkalmazzák. A pontosabb meghatározás előtt vessünk egy pillantást a műfaj és a fogalmak múltjára.
