Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

MONDÁK, LEGENDÁK, ÉLMÉNYTÖRTÉNETEK

Egy kiszáradt folyam árka fut mellette, Valahol a vizét az is elvesztette. Száraz malom gátja ott gubbaszt felette, Látszik, hogy az őrlést régen elfeledte. De mit is őrölne itt? Se búza, se köles, A parlag földeken a dudva egy öles, A górén keresztül látni, olyan üres, A nyomtató szérű maga is oly füves. Kecskéket legeltet künn egy pásztor gyerek, Hét darab kecskéből áll az egész sereg. Szájába dugott furulyán kesereg, Gondolja magában, hogy valamit nyelek. Megszólítja Mátyás, hej, öcsém, jó napot! De felvirágoztad a szalma kalapod. Nem mondanád-e meg, hogy az a ház amott Kicsoda lakása, micsoda állapot. Felugrik a góbé! Kiedet hogy hívják? Ha tudni kívánod, nevem Mátyás diák. Felugrik a fickó, és egy nagyot kiált, De nem kied tán, az a garabonciás diák. Nem öcsém! Én olyan diák vagyok, Aki tanult és mindent tud. Hát akkor mért nem találja ki, Hiszen errefelé tudja már a vak is, Hogy ebben a házban Bente uram lakik. Bente úr ott ült a lócán, melyet Szakáiszárítónak hívnak a székelyek. Munka végeztével ott töltik a telet, A vándor utas is talál ott kész helyet. Áldást, békességet! Adjon az Úr Isten! Egy vándor diáknak van-e szállás itt benn? Hogy ne volna öcsém! Csak gyere be frissen! Lesz itt estebéd is, mindjárt elkészítem. Szívesen lesz látva én nálam a vendég, Házam, ajtóm, kapum tárva-nyitva mindég. Ha szekéren jönnél, kereked kivenném, Légy itten házamnál te muzsaj növendék. Bente úr vendéget szép szóval marasztal, Beviszik egy házba, ott van egy nagy asztal. Mindjárt felterítik sávosan abrosszal, Lássa, úrral van dolga, nem paraszttal. Dupla tányért rak fel, ami arra csábít, Hogy két fogás étel lesz a lakomán itt, A vendég jó ha előre szíjat tágít, Hogy mind bevehesse gyomra drágaságit. Mintha jól ismerné Hunyadi Mátyását, Hogy csak kézzel eszik, azt a jó szokását. Nem teszi kés mellé, a villát a mását, Aztán felhoz neki egy tál lencse kását. Itt az első fogás, drága látott lencse, Ezzel tartotta jól Ézsaut az öccse. Isten asztalunkról soha ne felejtse, Ha minden nap lencsét eszünk, nagy szerencse. Most igyunk rá egyet, mond Bente úr fennen, Fogja az órost, hogy példával menjen, 0 maga előre nagyot is húz menten A korsóból, aztán átadja pihenten. De fölséges ital, áldassék a neve, Akinek szavára megáradt a leve. Ettől derül fel az ember jobbik kedve, Azért oly bús miért nem issza a medve. Az bizony borvíz volt, se nem bor, se nem víz, Az igaz, hogy senkit részegségre nem visz. Az italok között van tán kevesebb is, De az való igaz, hogy egéségesebb nincs. Második fogásul hozott reszelt tormát, Hogy csak úgy csavarta embernek az orrát. Annyit ivott-evett, hogy feje is szédül, Holnap ilyenkorig bizony meg nem éhül.