Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

NÉPDALOK ÉS NÉPBALLADÁK

kerültek haza, ezek egy része azonban magyar nóta, műdal. Erről nemcsak az élő hagyomány tanúskodik, hanem számos kéziratos nótáskönyv is, amelyekben a katonaévek alatt az új dalokat jegyezték le. Itt szeretném megemlíteni a falvakban megforduló idegen katonák szerepét is a dalterjesztésben. Az első világháború idején a Szentiványi földbirtokos lévárti kastélyának különböző melléképületeibe szállásolták a katonákat, elsősorban a könnyebben sebesülteket. Az idős férfiak úgy emlékeznek vissza, hogy egy ezred körzete volt az a terület. A lábadozó katonák esténként bejártak a kocsmába mulatni. Horváth Lajos bácsi mondása szerint: „Sem azelőtt, sem azóta olyan vígság nem volt a lévárti csárdában." Horváth Lajos, aki akkor még suhanc legényke volt, tizenkét katonanótát sorolt fel, amelyeket akkor ismert és tanult meg a Lévártra szállásolt katonáktól. (Ezek közül néhány kezdősora: Ellőtték a jobb karomat; Erdőszélen nyírfakereszt jelzi a síromat; A harctérről sebesülve jönnek a katonák; Sírom felett, körül rajtam kék ibolya virágzik; Szólnak az ágyúk, ropognak a kézi fegyverek; Nem tesz egy tenyérnyi föld sem a puszta síromon; Szép a magyar huszár, ha felül a lovára.) A Turóc-völgyi falvakból az első világháborúig nagy volt az áramlás az Alföld irányába. Sokan mentek el időszaki munkára, főleg részi aratónak. A vándormunkások gyakran vittek haza újonnan megismert nótákat. Az idősebbek emlegetik a hazatért „amerikásokat" is, akiktől sok új nótát hallottak. Meg kell említeni a nagy migrációt jelentő cserépedény-árulást s ennek kapcsán a cserépedényekkel fuvarozók szerepét a dalok terjesztésében. Rendkívül nagy mennyiségben szállították a gömöri fazekaskészítményeket az Alföld irányába, szomszédos és távolabbi megyék falvaiba. így különösen Borsod, Abaúj, Zemplén, Heves, Szolnok, Hajdú, Bihar, Szabolcs, Szatmár, Bereg megyék falvaiban árulták gyakran hetekig tartó vándorútjuk során a fazekaskészítményeket. Ilyen utak alkalmával a kocsmákban, fogadókban, olykor a vásárokban is lehetőség nyílott újabb dalok - amint emlegetik, az „alföldi nóták" - megismerésére. A cserépedény árulására a két világháború közötti időben is volt lehetőség. Útlevéllel jártak át a gömöri fazekasok Magyarországra, és készítményeikkel az egész Tiszántúlt végigvándorolták. Horváth Lajos egykori vándor árus ma is büszkén emlegeti, hogy egyik útja során 1923-ban ismert meg egy dalt, amelyet tőle tanultak meg a lévártiak. Ez a Gyolcs az ingem, gyolcs a gatyám, lobogós az ujja kezdetű dal volt. Annyira megtetszett neki, hogy amikor visszament a falujába, a táncon ezt a nótát húzatta és dalolta olyan hatással, hogy rövidesen Lévárton és a közeli Deresken is ismeretes és kedvelt nóta lett. Lévárton szokásban volt, hogy a legények péntek kivételével minden este „végigdanolták" a falut. A nótázás egyik leghangulatosabb, legkellemesebb alkalmaként emlékeznek napjainkban is erre a régi szokásra. A legények a kocsmából indultak, elmentek az ún. partig, onnan pedig vissza a Turóc hídjáig. A „csapatban" haladó legények „lépéshez való" nótákat daloltak. Ha valamelyik házban halott volt, ill. gyászoltak, ott nóta nélkül haladtak el, s csak a következő háznál kezdték újra a dalolást. A „kör" megtétele után a Turóc hídján, ami a falu központi részén van, a legények megálltak, és addig daloltak, amíg a bakter a tíz órát el nem fújta. Ezek az esti nótázások (számos gömöri faluban volt hasonló gyakorlat) lehetőséget nyújtottak a legények által ismert dalok - a katonaságtól, részes munkából, hosszabb vándorúiról visszatérőknél az addig ismeretlen dalok - faluszerte való megismertetésére, gyakorlatilag a továbbadására, terjesztésére. A legények dalolása az esti csendben messzire hangzott, és sokak számára ez volt a passzív daltanulás egyik alkalma. A daltanulás egyéb alkalmairól (a fonóház, a lakodalom, táncmulatságok stb.) a szakirodalomban bőséges példát találunk. Ezek szerepe a dalkincs életben tartásában, hagyományozódásában közismert. így volt ez Gömörben is. Télen a fonóház volt az ifjúság legkedveltebb találkozóhelye. A legények többnyire a kocsmában gyülekeztek és nótaszóval mentek a fonóházba. A legények megérkezése után voltaképpen már alig-alig fontak, a leányok rendszerint letették a guzsalyt a lócára, és azután éjfélig táncoltak, daloltak. Az asszonyfonóban a tánc elmaradt (bár olykor arra is sor került), de a mesélés és főleg a nótázás állandóan folyt. A régi és új dalok, az ismert és az újonnan megismert nóták belső áramlására a fonóház nyújtotta a legalkalmasabb miliőt. A fonóban lehetőség volt egy-egy dal ismétlésére - ellentétben pl. a lakodalommal -, a szöveg és a dallam pontos megismerésére, a kisebb közösség révén a dalok tényleges megtanulására, a hagyományba való bekerülésre, számos „új alkotás" folklorizációs folyamatára. A dalolás nagy alkalmával, a lakodalommal kapcsolatban szeretnék megemlíteni egy, a dalolás szempontjából fontos szokást, a már említett „sornótázást", a rundázást. A zenészek a rundázáskor tányért helyeznek a vendég elé, a vendég pedig pénzt tesz bele. Ha a vőlegény és a menyasszony is jelen van, velük kezdik a rundázást, egyébként a szószólóval, s azután tőle jobb oldali irányba haladva az asztalnál ülő vendégek nótáját sorra eljátsszák. Ez az egyetlen alkalom a lakodalomban, amikor a jelenlevők egyedül dalolhatnak. Egyik informátorom szavait idézem: „Egymagában a férfi vagy a nő a rundázáskor dalolt. Akik jól, szépen tudtak dalolni, azok ott dalolták el azt az új nótát, amelyet valahol megtanultak, és még a faluban nem tudta más. Csak ott illett a lakodalomban a randánál vagy a poszrikba dalolni egyedül, akár-