Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

SZÓLÁSOK ÉS KÖZMONDÁSOK

ki a megnevezettel vagy esettel kapcsolatban (pl. Legkönnyebb ugatni; Nem ennék vele egy tálból cseresznyét; Szaros pennával se érné fel az orrát; Azt hiszi, hogy ő szarja a spanyolviaszkot.) Az ifjabb használókról olvashatunk olyan véleményt, hogy ők a szülők, a nagyszülők proverbiumaival már nem élnek, mert korszerűtlennek tartják azokat. Én ezt nem tapasztaltam. Véleményem szerint a kérdésfelvetést semmi sem indokolja. A proverbium spontán jön az egyén szájára. Az esemény, a történet, a pillanatnyi helyzet maga indokolja. A használó nem gondolkodik azon, hogy most ezt vagy azt mondja-e. Ellenkező esetben tudatos beszédfelépítést kellene feltételeznünk, amely szerint az egyén szelektál a proverbiumkészletben. A proverbiumkutatók közül többen kísérletet tettek arra, hogy megállapítsák, mennyi szólást, közmondást ismernek az emberek korosztályonként, általában a következők szerint: 30-40, 40-50, 60-70 és azon felüli évesek csoportjára osztva a vizsgálandó közösség tagjait. Ez aligha célravezető. Az ilyen statisztikai felméréshez megfelelő számú merítés szükséges attól függően, hogy milyen lélekszámú közösséget vizsgálunk. A megkérdezettek az azonos korosztályon belül legalább hozzávetőlegesen azonos műveltségbeli (iskolázottságú) szintet kell hogy képviseljenek. Az azonos korbeli olvasottabb földműves nyilvánvalóan több proverbiumot ismer, mint a vele azonos korú munkás vagy pásztor. De még kérdésessé teszi az eredmény hitelességét a rákérdezéses módszer, ami a statisztikai méréshez eleve szükséges. Egyáltalában, fontos-e ilyen felmérés? Milyen következtetés vonható le belőle? Nem nyelvészeti szempontra gondolok. A szájhagyomány, a folklór ilyen módon nem értékelhető. Ezt nem tesszük más műfajokkal sem. Pl. egy faluban nem mindenki tud népdalokat, balladákat, meséket. Lehetséges, hogy egy-egy műfajnak csupán néhány kiemelkedő individuum képviselője van. Itt a hagyomány - tágabb értelemben a népi kultúra - megfigyeléséhez a passzív ismerők, a befogadók is hozzátartoznak. Az átlagosnál több proverbiumot a gömöri palócok körében két parasztember ismert. Ok a tudásszintet illetően hasonlíthatók a nótafákhoz vagy a mesemondókhoz. Lökös János héti és Domby Lajos alsószuhai földműves magasan kiemelkedik proverbium ismeretével. Az előzőtől - Lökös Jánostól lejegyzett példák külön kötetben megjelentek. Lökös Jánost „szólásfának", „közmondásfának" is nevezhetnénk a „nótafa" és „mesefa" mintájára a hatalmas proverbium készlete alapján. Elsőrendű segítséget nyújtott a közmondások, szólások egyéni és a közösségi használatban való funkciójának és értelmezésének a megállapításában. Több kutató szempontként jelöli meg az egyének, közösségek proverbiumkészletére tett hatások vizsgálatát. Az iskola, a tanítás szerepe közismert. Gyakran maga a közlő is emlékszik arra, hogy egyikmásik közmondást az iskolában, a hittanórán hallotta, könyvben olvasta stb. Ez saját közösségre vonatkoztatva néhány esetben kimutatható. Azonban alighanem reménytelen vállalkozás, ha a proverbiumok vándorlása nyomán való változást, készletbővülést akarnánk kimutatni. Ezt csak abban az esetben lehet megkísérelni, ha ismerjük a településtörténetet, a proverbiumhasználók eredeti lakóhelyét, vándorlási útvonalát. Az azonban megállapíthatatlan, hogy az időszakos migráció - pl. a mezőgazdasági idénymunka - alkalmával került-e szólás a szókincsbe, ha csak a közlő ilyenre fel nem hívja a figyelmet. Ezt azonban csak olyan kivételes képességű személy érzékelheti, akinek a műfajról vannak ismeretei. Márpedig tudjuk, hogy a nép ilyen műfajt a hagyományaiban nem különít el. A szólások vizsgálatában rendkívül fontos arra figyelni - erre igyekeztem gondot fordítani -, hogy a kérdéses proverbiumnak hányféle értelmezése lehetséges. Ez függhet az alkalmazás pillanatnyi helyzetétől, a szituációtól, az alkalmazó személyiségétől, a közösségtől, amelyben elhangzik, illetőleg két személy esetében a másik féltől. Még társadalmi különbségek is befolyásolhatják a szólás használatát. Erre vonatkozóan számos példát említhetünk. Egy beosztott a főnökének (szolga a gazdának) konfliktus esetén nem merné azt mondani, hogy Amilyen a mosdó, olyan a törülköző; Kiszorítom a lelkedet; Kirázlak a nadrágodból; Elhúzom a nótádat; A nyavalya törjön ki; Ki nem állhatom a pofádat; Menj a pokolba!; Verjen meg a ragya!; Szakadjon le rólad a ruha. Hasonlóképpen a társadalmi különbségekből adódóan az azonos jelentésű szólásváltozatok közül a közlő az illendőségnek, a két fél közötti kapcsolatnak megfelelően választ. A soványság kifejezésére több szólás ismeretes, pl. Olyan, mint a seprűnyél kóró; gereblye, piszkafa, gebe stb. Egy földműves ember, parasztasszony a rendkívül sovány, feltűnően vékony, keszeg tanítónőt, nagytiszteletü asszonyt, bírónét stb. ezek közül nem illeti azzal, hogy Olyan, mint egy gebe, kóró vagy piszkafa, hanem némileg finomabban, illendőbben fejezi ki a soványságát: Olyan, mint a cérnaszál; Olyan, mint az ujjam, Olyan, mint a böjti szél. Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy megfigyeléseim nem támasztják alá azt az általánosnak tekinthető véleményt, amely szerint az a személy, akinek a beszédében közmondások, szólások hangzanak el, az tudatos proverbiumhasználó. Azonban igazolható, mint az említett példákból is kitűnik, hogy