Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

SZÓLÁSOK ÉS KÖZMONDÁSOK

külön tudná választani. Gyűjtéseim során gyakran tapasztaltam, hogy a proverbiumhasználó csak tőlem tudta meg, hogy az elbeszélése kapcsán ő szólást vagy közmondást is alkalmazott. A kivételek közé a lokális szólások tartoznak. Ezekhez a szólásokhoz helyi esemény, többnyire tréfás, adomaszerű történet fűződik. Ilyen példák mindenütt előfordulnak. Ezek értelmezése a hallgatóság számára az eset ismerete miatt nem kíván magyarázatot. A szólás csak akkor válik el szövegkörnyezetétől és kerül egy másik műfajba, amikor a szólást nem ismerő személy rákérdez, vagy az elbeszélő önmagától is elmondja a szóláshoz kapcsolódó esetet. Ilyen példákat gömöri gyűjtéseimből már közöltem. A helyinek nevezhető szólások jó néhányada szélesebb körben, némelyike országosan ismert, csak azáltal válik helyivé, ha helyi eseményhez, személyhez kapcsolják. (Pl. Magad a deszkán, tököd a lócán; Se ne dicsérj, se ne gyalázz, magadat, ha meg nem aláz; Beteg vót, meghótt; Hajlik, mint Putnok.) Az egyértelműen helyi szólások (pl. Egy akaraton vannak, mint Tóth atyus Tóth mamival; Bevette, mint Vattai a sót; Megemészt Poszoba! Majd én megmutatom, hol lakik Horkai!) többnyire egy-két generáció hagyományában maradnak fenn, lényegében addig, amíg a hozzájuk fűződő történet értelemszerűvé teszi az emberek tudatában. De ezekben a példákban sem a szólás iránt mutatkozik igény, hanem a hallgatóság arra az esetre, történetre kíváncsi, azt a sztorit akarja hallani, ami a szólásmondáshoz kapcsolódik. Ennek elmondásával felidéződik a történet, rögzül és hagyományozódik a szólás is. Idevonatkozóan említek egy példát. Alsószuhán részt vettem egy paraszti közösség összejövetelén, s amikor a hangulat a nótázáshoz érkezett, az egyik gazda elkiáltotta magát: Hadd zengjen, mint a Miczi éneke! Valaki rákérdezett: Hogy zengett a Miczi éneke? Ekkor hallhattuk a történetet egy Miczi Nagy Pál nevű zádorfalvai szegény emberről, aki a felesége temetésén nem volt megelégedve az énekkel, a pap elé állt és rászólt: Tiszteletes úr! Hadd zengjék a szegénynek úgy, mint a gazdagnak! Ebből alakult ki a mondás az ércesebb, az erösebb hangerejű éneklésre való felhívásként. A mondó, a használó a proverbiumot mindig egy konkrét esethez kapcsolja. Nagy tévedésben lennénk, ha azt gondolnánk, hogy a beszélő tudatos proverbium-használó. Beszélgetéskor, indulatmegnyilvánuláskor a szólások vagy a közmondások nem „hívásra", hanem a szókincs részeként jönnek elő, éppen úgy mint a „közönségesnek" tekintett szavak. Népi közösségekben, esti beszélgetések, öszszejövetelek, mulatságok és egyéni beszélgetések alkalmával megfigyeltem, hogy a beszélők akár köznapi dolgokról diskuráltak, akár érzelmileg telítettebb eseményt vagy mondát, adomát, élménytörténetet mondtak, a szövegbe szőtt proverbiumok természetes részei voltak a mondatnak. Többen úgy vélik, hogy a proverbium műfaja kizárólag tanító célzatú. Egyoldalú megállapítás. Kétségtelenül igaz, mint azt gyűjtésemben is számos példa mutatja, a szólásokban, közmondásokban az idősebbek bölcsessége szól a fiatalokhoz. Az ilyen jellegű tanító célzatú mondások azonban a proverbiumkészlet kisebb részét alkotják. Ezekről valóban elmondható, hogy tanító célzatúak és az idősebbek mondják a fiataloknak, oktatásul, tanításul. Elsősorban a bibliai eredetű proverbiumok tartoznak ebbe a körbe. A legtöbb példában azonban a tanító célzat nem jut kifejezésre. A használó néhány kivételtől eltekintve nem tudja pl. a közmondás bibliai eredetét, a szókincse természetes ismereteként alkalmazza az annak megfelelő helyzetben, beszédkörnyezetben. Vannak olyan példák, amelyeknek semmi közük a tanításhoz, oktató célzatuk nincs, noha bibliai eredetűek. Pl. A haja szála is az égnek állt - amely a megrémülés, az ijedtség kifejezésére vonatkozik - számos változattal helyettesíthető {Vacog a foga; Hideg rázza; Kővé dermed stb.) Idesorolhatók mindazok a bibliai eredetűnek vélt szólások és közmondások, amelyek jelentésük révén az egyedek szókincséhez tartoznak, anélkül, hogy didaktikus jellegűek lennének (pl. Ami a szívemen, az a számon; Elég minden napnak a maga baja; Ami késik, nem múlik; Kezes fizess!). Megfigyeléseim során nem igazolódott be az olyan kutatói vélemény sem, amely szerint a szólásoknak a stilisztikai értéke áll az élen, azaz a használó a proverbiumokkal ékesíti a beszédét, esztétikailag emeli, művészibbé teszi. Természetesen számos olyan példa van, amely valóban ebbe a kategóriába sorolható, azonban a proverbiumok körében ez a szempont nem játszik szerepet. A funkció az elsődleges. A közlő azért mondja, mert azzal mondanivalóját nyomatékosítja, hangsúlyosabbá, fontosabbá teszi. Azt hiszem senki sem gondolja, hogy ha a közlő így szól: Fingik, mint a szaros ló; Jár a szája, mint szélben a budiajtó; Hallgat, mint szar a fűben, Kiváglak, mint a taknyot stb., a beszédét ékesíti. A szólások viszonyulást, érzelmi megnyilvánulást is kifejeznek. Ezek nagymértékben függnek a közlő társadalmi helyzetétől, rangjától, a személytől, akire irányul a mondás. Pl. az anyós dühe, ellenszenve nyilvánul meg a menyéről való panaszba ágyazott mondásban: Az anyja hasában sem volt jobb dolga. De ez mások szájából elhangozhat egyszerű tényközlésként, pozitív megnyilatkozásként, akár örömöt is kifejezve, hogy az illető személy kitűnő körülmények között él. Idesorolhatjuk mindazokat a szólásokat, amelyek elítélő értelműek. Ezekkel a használó negatív érzelem-megnyilvánulása fejeződik