Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

SZÜLŐFÖLDÖN HONTALANUL

Amikor elvittek, a padláson volt vagy ezer cserép, fazekak, rátok, most egy sincs, mind eladták. Mindezt büntetlenül tehetik. Panasszal sehova nem fordulhatunk. Papírjuk van, hogy tőlünk elkobozták és mindenünket nekik adták. Mindannyiunkban élt a remény, hogy egyszer visszakapjuk a tulajdonunkat. Ha nem adják, visszaszerezzük, ha kell erőszakkal. De még most nincs itt az ideje. Még várni kell. Arra gondoltam, hogy amíg eljön ez az idő, elköltözünk a házunkból. Legalább megkíméljük magunkat a mindennapos gyötrelemtől. Tornaiján bérbe vettem egy üres házat. Ott nyugalomban éltem a családommal. De még egy év eltelt, amikor véglegesen visszaszereztem a saját házamat. A házam és a birtokom visszaszerzéséhez először a törvényes utat választottam. Egy ügyvéddel szlovák nyelvű kérvényt írattam, amelyben azt kértem, hogy mint büntetlen előéletű állampolgárnak a tőlem jogtalanul elkobzott vagyonomat adják vissza. Hosszú idő elteltével, 1949. május első napjaiban érkezett meg a válasz. Közölték velem, hogy a birtokomat törvény szerint jogosan tulajdonította el az állam mint olyan magyar egyéntől, aki nem reszlovakizált és aki így a tulajdonhoz való jogát elvesztette. Ez a végzés mélységesen elkeserített. Elhatároztam, hogy most már akármilyen áron is, de visszaszerzem a birtokomat. Addig nyomorgatom Rejdovjánt, amíg magától el nem megy a házamból. Vagy önként elmegy, vagy sírt ások neki egy nagy tölgyfa alatt. Minden héten elszekereztem a falumba. Már volt szekerem és lovam. Mindig találtam valami ürügyet, hogy bemenjek a portámra. így elvittem onnan az ekét, a boronát, a vetőgépet, a szecskavágót meg egyebeket, ami nekem kellett. Nem egyszerre, de mindig valamit. Rejdovjánnak meg állandóan mondtam, hogy még mindig itt van, mikor megy már vissza Telgártba, oda, ahonnan jött, miért bitorolja az én tulajdonomat, nem szégyelli magát, hogy más fészkébe költözött, mint veréb a fecskefészekbe. Addig gyötörtem, míg egyszer kibökte, hogy ő elmenne, de ha ő innen elmozdul, a többiek agyonverik, mert akkor azoknak is menni kell. No, most megtudtam, hogy mi is a helyzet. Nincs más megoldás, el kell űzni erőszakkal. Ennek is eljött az ideje. De közben már az erdőmből hordtam a tűzifát, saját tüzelésre és eladásra is. Nálunk az erdő a legnagyobb érték. Hivatalosan az se volt már az enyém. Loptam a sajátomat. Ebből bajom lett, mert a kolonista Pupala elfogott, én őt megnyekkentettem, de később bosszút állt rajtam. Az esetem Pupaláva! úgy történt, hogy amikor már vagy ötödször voltam fáért az erdőben, lesben állt, és mint útőr elkapott. Tudtam, hogy előbb-utóbb sor került a Pupalával való találkozásra. Egy este, amikor a fával megrakott szekéren jöttem kifelé az erdőből, éppen fordulok rá a tornaijai útra, megláttam, hogy Pupala áll a homályban a Rákos hídján. Akkor hirtelen jobbra kanyarodtam, Deresk felé. Aztán egy bozótosnál az útról letértem, megfordultam és a szekér rúdját az út felé irányítva megálltam. Megpacskoltam a lovaim nyakát, aztán egy fa mögé húzódtam. Már csaknem teljesen besötétedett. Kisvártatva hallom, hogy zörren a haraszt. Jön Pupala. Amint a lovak elé ért, kiugrottam a fa mögül, ráugrottam és lerántottam a földre, csak úgy nyekkent. No, Pupala, akarsz-e élni? Ez az ember nem tudott magyarul, de én szlovákul már elég jól elboldogultam. Remegve kért, hogy engedjem el, nem szól senkinek egy szót sem. Elengedlek, mondtam neki, de ha feljelentesz a csendőrségen, vagy ha megmondod a többi kolonistának, akkor másodszor már nem beszélgetünk. Otthagytam a bozótosban. Felültem a szekérre és hazavittem a fát. Pupala féltette a rongy életét. Nem jelentett fel. Én pedig attól kezdve teljes bátorsággal hordtam a fát a tornaijai piacra. így a családomat el tudtam tartani és szépen gyűlt a pénzecske, hogy legyen, ha újrakezdhetem a gazdálkodást. Most már csak Rejdovjánnal kell elbánni. Ennek is eljött az ideje. Már kezdett a hó olvadni. Rejdovján még mindig nem mozdul. Tavasszal pedig már én akarok szántani, vetni. Nem fogott otthon a hely. A madarak elkezdték a csiripelést. Ez biztos jele annak, hogy a tavasz a kert alatt van.