Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)
SZÜLŐFÖLDÖN HONTALANUL
ben. A reggelit és vacsorát a sajátunkat tarisznyából fogyasztottuk. Ebédre főtt ételt kaptunk. De olyan rosszul készítették, hogy szinte ehetetlen volt. Egyre fogytam, soványodtam, éreztem, hogy fokozatosan gyengülök. Ezen a vidéken korán érkezik a hideg, a kinti munka megáll. így azután az útépítő munkám befejeződött. Otthon, amíg távol voltam, a családom a szlovákjaimmal összebékült. Azok is szerencsétlen szegények. Nem tehettek arról, hogy őket a mi házunkba tették. A két kisebb lányka mindig ott téblábolt a feleségein körül a konyhában. Már magyarul beszéltek, mintha magyarnak születtek volna. Egy tető alatt éltünk, magyarok és szlovákok. Közben nagyot fordult a politika. A kommunizmus került uralomra. Az pedig nem szereti a gazdagokat. A magyargyűlölő Blaskót, a fúrdőtulajdonost sem. Az állam elvette a fürdőt. Blaskót meg a feleségét kitették az országútra. Odajutottak, ahová mi, magyarok. Nincstelenek lettek. Csak éppen nem hurcolták el őket. Öregek voltak és tehetetlenek. Az országúton fölvánszorogtak a faluba. Kecsőék befogadták a két öreget. Amikor hazakerültem, gyakran láttam Blaskó Jánost az udvaron a nagy eperfa alatt üldögélni. Vajon eszébe jutott-e neki, hogy mit mondott nekem. Magyarok, ki innen, ez itt az igazság. Aztán vele is elbánt a saját fajtája. De megkönyörült rajta a jó Isten. Elküldte érte a halált. A sírját a falunk temetőjében ásták meg. Az első szlovák halott a magyar halottak között. Azokkal nyugossza örök álmát, akiket gyűlölt életében. Nem gondolt arra, hogy a sírban és az Isten színe előtt minden ember egyenlő. Amikorra az első hó lehullott, a falubeli elhurcoltak már csaknem mindnyájan hazaszöktek Csehországból. Megszűnt a retorzió. Nem toloncoltak vissza senkit. Ez bennünket megnyugtatott. A betelepítetteket pedig megrettentette. Tudták jól, hogy jogtalanul vannak a házainkban, nem ők építették, nem szülői örökségként kapták a földet, az erdőt és az állatokat. Az államtól kapták. Az pedig tőlünk elrabolta. így hát ők orgazdák. Lopott tulajdont birtokolnak. Ez a tudat nagy nyomással nehezedett rájuk. A saját kormányuk őket is kiszolgáltatottá tette. Se kint, se bent. Magukra hagyták őket. Az új politikai fuvallatban nem törődtek tovább velük. A magyarok elűzésének frontján az első bevetésben feláldozták őket. Nincs rájuk már szükség. Ez nagy csalódást okozott. Reményvesztetté váltak. Most ők érezték azt, amit mi Csehországban. Idegen földön vannak, vissza kell térni oda, ahonnan jöttek. De ez nem ment könnyen. Még hosszú ideig tartott, amíg kiűztük őket a házainkból. A következő év tavaszán, amikor a húsvéti feltámadásra szólított a harangszó, az egész falu a templomban szorongott, felszabadultan, könnyes szemmel, boldogan énekeltünk a mi Istenünkhöz, Máriához, Magyarok Védasszonyához, hogy megszabadított a száműzetésből és visszavezetett bennünket a szülőföldre, amelyen először megláttuk a napot, és amelyben nyugodni akarunk majd őseink mellett, mígnem az örök feltámadásra kondul a harang. A kolonisták kiűzése A házainkat elfoglaló szlovákokat a nép közönséges rablóknak tekintette. Hogy nem ők voltak a rablók, hanem az akkori csehszlovák kormány, legfőképpen Benes, a legnagyobb rabló, az nem érdekelte az embereket. A tolvaj az, aki elviszi a tulajdonunkat. Márpedig Rejdovján, Martinkó, Pupala meg a többiek bitorolják a vagyonunkat. Ők a rablók, őket kell innen kiűzni. Édesanyám és a feleségem nagyon nehezen viselte el azt az áldatlan állapotot, amiben éltünk. A saját házunkban Rejdovjánék szemében mi voltunk a betolakodók. Mi kerülgettük őket, vigyáztunk arra, valamivel meg ne sértsük egyikőjüket se. Édesanyám nem türtőztette magát. Folyton szidta Rejdovjánékat. Hiába csitítottam, ő nem tudott belenyugodni a helyzetbe. Hangosan átkozódott. Mindennap látni kellett, hogy Rejdovján fogja a lovainkat, a felesége feji a tehenünket, nekünk pedig egy bögre tej sem jut. Mindenünket elkótyavetyélnek.
