Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

SZÜLŐFÖLDÖN HONTALANUL

fordul. Szerencsére Rejdovján tudomásul vette, hogy megérkeztem. Bizonyára nem sejtette, hogy szökevény vagyok. Közöltem vele, hogy a családom is itt lesz egy-két nap múlva. Hozzuk a bútorokat és beköltözünk a házunkba. Én nem haragszom rá. O nem hibás azért, hogy az én házamba telepítették. De én sem vagyon bűnös azért, mert magyar vagyok. Együtt lakunk, amíg lehet és amíg tudunk. A visszaköltözést Rejdovján tudomásul vette. Megállapodtunk, hogy a kis szobán kívül, amiben már édesanyám egyébként is lakott, a konyhát is mi használhatjuk, ök pedig a többi helyiséget lakják. A fia az új helyzetbe nem nyugodott bele. Másnap a feleségével otthagyta a házat. Sose láttam többet. A feleségem, a kislányom és a kisfiam azokban a napokban a dereski rokonoknál tartózkodott. Értük mentem és hazavittem őket. Nagy volt az örömünk, hogy újra együtt van a család. A körülmény, amelyben élnünk kell, elszomorító ugyan, de nem hasonlítható a protivíni helyzetünkhöz. Ott egy disznóólban laktunk, cselédek voltunk, itt a saját egészséges házunkban, bár nincs szinte semmink, de már nem parancsol senki, és ha nem üldöznek el újra, itt az ősi földünkön még szegényként is boldogabb az életünk. A lovaimat más hajtja, a tehenemet más feji, élelmünk nincs, de idehaza vagyunk, mindnyájan együtt, és ez a legfontosabb. Akkoriban jegyrendszer volt. Kenyeret, lisztet, cukrot jegyre adtak. Elmentem Tornaijára a járási hivatalba. A járási főnök egy Suhánsky nevü szlovák volt. Úgy mondtam neki, hogy hivatalosan tértünk vissza Csehországból. Adjon élelmiszerjegyeket a családom részére. Be se fejezhettem a mondatot, ahogy meghallotta, hogy visszatelepülő vagyok, elkezdett ordítani, hogy disznó magyar, menjek Ázsiába, ha nem volt jó Csehországban. Mint akit vernek, menekültem ki a szobájából, attól féltem, hogy megüti a guta, úgy kidülledtek a szemei; mint a nyárson sült rák, olyan lett a pofája. Nagyon megbántam, hogy bementem hozzá. Még lebuktat. De szerencsére ez az őrült azt se kérdezte, hogy hívnak és hol lakom. Elég volt az őrjöngéséhez az, hogy magyar vagyok. így azután elszeleltem. Az előző évi disznóvágásból szalonnánk, zsírunk volt, de lisztünk, kenyerünk, cukrunk nem. Bene Pali barátom adott kenyeret, így nem éheztünk. Innen-onnan kaptunk segítséget, de ezt nem várhattuk el sokáig, hiszen mindenki jegyre kapta az élelmet. A múlt év őszén én vetettem búzát, de azt nyáron Rejdovján aratta le. Hogy hova tette a búzát, nem tudom. Az ő felesége is jegyre kapta a kenyeret és a lisztet. A kukorica meg a krumpli ki sem kelt. Azon a tavaszon és nyáron olyan nagy volt a szárazság, hogy teljesen kopasz lett az egész lévárti határ. A nap leperzselt mindent, még a rét is kiszáradt a Turóc-patak mentén. A jövő évi termés is veszélyben van. A betelepített szlovákok nem végezték el az őszi szántást, nem vetettek, minden parlagon maradt. Megrettentek, hogy jönnek vissza a magyarok, nekik meg innen menni kell. A faluban maradt magyarok meg azért hanyagolták el a szántást-vetést, mert ők az elhurcolástól féltek. így aztán gaz és bogáncs verte fel a lévárti határt. A földemet nem művelhettem. Az hivatalosan Rejdovjáné volt. Nekem csak akkor lesz újra gazdaságom, ha ő elkotródik innen. Van ugyan egy tehenem, amit az elhurcolások előtt egy Bruszik nevű dereski embernek adtam oda, hogy ha egy évig nem térnék vissza, akkor az övé lesz. Az egy év még nem telt el. Most még nem kérem vissza, hadd legyen nála az idő lejártáig. Nem gondoltam, hogy bírósági ügy lesz belőle. Azt állította, hogy megvette tőlem az állatot. De bizonyítani nem tudta és én viszszakaptam a tehénkémet. Addig barátságban voltam Bruszik Marcival. Most az emberi tisztességében csalódtam. Mivel se földem, se állatom nem volt, a családom megélhetéséről pedig gondoskodnom kellett, elmentem segédmunkásnak az útépítéshez. Kezdték építeni Ratkó-Nyustya között az országutat. Szeptember már a burdai hegyek alatt talált. Ott törtem a követ sok földönfutó társammal. Főleg magyarok és cigányok végezték a nehéz földmunkát és kőtörést. Ott voltak azok a kövi cigányok is, akik egyszer falumunkán az én kezem alatt dolgoztak. Nem is csodálkoztak, amikor megláttak, csak annyit mondtak, hogy no, itt a gazda. Jött azután a szolgabíró, az erdész és még sok hivatalnok ember, de még magyar tanító is. Magyarul nem taníthat, valamiből meg kell élni. Más munka nincs, csak kőtörés és földhányás. Csákány, kalapács, ásó és lapát nem ilyen kezekbe való. Ezeknek a szerencsétleneknek már az első napon tele lett a tenyere hólyaggal. Fabarakkokban volt a szállásunk. A Burda-patakban tisztálkodtunk, úgy-ahogy, egy váltás ingem volt, az izzadságtól szinte lerohadt rólam a hónap végére, pedig minden este kilögyböltem a patak vizé-