Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

SZÜLŐFÖLDÖN HONTALANUL

Egy hét múlva megjött a levél. Mennyire vártam! Mindennap lestük a postást. A háborúból várták így a levelet remegve, mint ahogy most mi. Ez is háború, a mi kis háborúnk. Szegény édesanyám az előőrs. A harcvonalba küldtem. Vajon mi van vele? Megíratta a levélben, hogy elfoglalta a kis szobát. Amikor délután Rejdovjánék hazamentek, ő már bent ült, és közölte velük, hogy ott is marad. Kitört a botrány, de őt nem bántották. A Rejdovján család tagjai egymást szidták, veszekedtek, hogy minek kellett nekik odaköltözni. Az eredmény az lett, hogy a Rejdovján fia a feleségével otthagyta a házunkat és visszament Telgártra, a saját falujába. Az első csatát megnyertük. Az otthonunk kis szögletét visszafoglaltuk. Ez a mi harcunk legnagyobb eredménye eddig. Eltelt pár hét és én csendesen előkészítettem a feleségem és a két gyermekem menekítését is. Azután már csak arra vártam, hogy a gazda, Prásek ne legyen otthon, de a tehéngondozó cseléd se. Az a nap is elérkezett. Egy táskába becsomagoltuk a legszükségesebb holmikat. A feleségem és a két gyerek köznapi ruhában, mint ahogy szoktak lenni, szépen kimentek a kapun. Nem volt a kezükben semmi, mintha sétálnának egy kicsit a városban. Mentek egyenesen az állomásra. Én egy kis idő múlva a pakkot a biciklimre tettem és karikáztam utánuk. Egyszerre érkeztünk. Megvettem a jegyet, és őket is, mint édesanyámat, feltettem a gyorsvonatra. A kalauzt megkértem, hogy legyen a segítségükre a prágai átszállásnál. Ott maradtam egyedül. Mi lesz ezután? Amikor este elérkezett a fejés ideje, a tehéngondozó zörgetett az ajtónkon. Kiabált, hogy panyi, panyi, magyarszky panyi, de hiába. Szaladt a gazdához, hogy nincs otthon a magyar asszony. Prásek meg szaladt Rezábekhez, az én gazdámhoz. Erre én számítottam. Aznap korán leléptem a munkahelyemről. Elmentem Kolafához. Gergely Sándor volt a cselédje. Először Bene Pali dolgozott nála. Akkor jóba lettünk. Bíztam benne. Most az ő segítségére van szükségem. A

z ingóságok menekítése Minden ingóságot, amit magunkkal hoztunk, bútorokat, edényeket, ruhaneműt vissza kell szállítani a falumba. Hogyan tudom ezt megoldani? Prásek dühöng. Ha észreveszi, hogy viszem a dolgainkat, azonnal jelenti. Kézi erővel egyébként sem boldogulok. Kalafát kell megnyerni az ügynek. 0 pártolja a magyarokat. Tudja, hogy minket erőszakkal hurcoltak ide. Otthon éppen olyan gazdák vagyunk, mint ő. A vasúthoz szállításra tőle kérek szekeret. Amint reméltem, Kalafa beleegyezett, hogy az ő szekerével vigyem a dolgaimat az állomásra. Mondjam meg neki előre, hogy mikor akarom a szállítást. Akkor ő elmegy hazulról, hogy ne is tudjon róla. Úgy csináljuk, mintha Gergely Sándor, az ő magyar alkalmazottja adná oda a szekeret engedély nélkül. Különben is, Gergely nélkül nem lehet intézni a dolgot. Ö fog be, ő hajtja a lovakat. így Kalafát nem vonhatja felelősségre a hatóság. 0 nem tud semmiről. A magyar szolgával meg úgysem tudnak mit kezdeni. így azután ez is rendben volt. A vasúti szállításhoz azonban én nem rendelhettem vagont. De ez is megoldódott. Levelet írtam egy unokatestvéremnek, Bajo Árpádnak. O a mi falunkhoz nem messzire lakik, Gice faluban, csak éppen a hegyen kell átmenni. Jó rokoni kapcsolatot tartottunk egymással. Ő megúszta az elhurcolást. Megírtam neki, hogy fontos dologban lenne rá szükségemjöjjön el Protivínbe. A levél elküldése után az ötödik napon megérkezett. Az állomáson rendelt egy vagont az ő nevére. Szabályosan kiállították a fuvarlevelet, a díjat befizette, s ezzel a dolog rendben volt. Árpád felült egy gyorsvonatra és hazautazott. Mi lesz holnap? Egész nap nyugtalan voltam. Alig tudtam a munkámra figyelni. Este megmondtam Kalafának, hogy hajnalban lesz a szállítás. Rendben van, akkor ő azon az éjszaka nem alszik otthon, legyen alibije, nehogy ráfogja a hatóság, ő segíti a magyarok szökését. Kezet fogtunk és azután a dolgot rábízta Sándorra.