Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

SZÜLŐFÖLDÖN HONTALANUL

Nem feküdtem le. Féltem, hogy elalszom. Egyébként se jött volna álom a szememre. A közeli templom órájának a kongását hallgattam. Amikor éjfél után elütötte a kettőt, elindultam. Még fél három sem volt, ott álltam Kalafa háza előtt. Gergely Sándorral abban állapodtunk meg, hogy három órakor nyitja ki a kaput. Addig még volt egy fél óra. Nem akartam ott álldogálni. Néztem a kaput. Nagyon magas, de megmászható. Felkapaszkodtam rá, a lábamat áttettem, a másik oldalra leereszkedtem. Mentem a cselédházhoz. Megkocogtattam az ablakot. Sándor felpattant. Magára kapkodta a ruháját és gyorsan befogtuk a lovakat a nagy gumikerekű társzekérbe. A holmikat minden baj nélkül felpakoltuk. Segített az én német szolgatársam, Franto is. A legnagyobb csendben dolgoztunk, nehogy észrevegyenek. Szerencsésen kijutottunk az udvarról és megindultunk az állomás felé. A gumikerekű szekér nem zörgött, csak a lovak patája kocogott a kövezeten. A régi temető mellett jártunk, amikor megláttuk, hogy velünk szemben a járdán jön két csendőr. Megrémültem, mi lesz, ha megállítanak, és kiderül, hogy magyarok vagyunk. Ránk néztek, nem szóltak, tovább ballagtak. A megrendelt vagon ott volt a rakodó mellett. Odaálltunk közel a szekérrel. Bementem az állomásra és megkerestem a raktárnokot. Kértem egy talicskát és amilyen gyorsan csak lehetett, a bútorokat, a ládákat betologattuk a vagonba. Behúztam az ajtaját, a vasutas meg rátette a plombât. Hála Istennek, most már biztonságban vannak az ingóságaink. Utaznak a család után. Sándor a szekérrel visszament. Én pedig az állomás mellett egy szép fenyves parkban meghúzódtam egy fa mögött. Onnan lestem, mi lesz a vagonommal. Nem sok idő múlva pöfékelve jött egy mozdony. Ráakasztották az én vagonomat, azután behúzták egy másik vágányra, és egy hosszú szerelvényhez hozzákapcsolták. Fellélegeztem. Megnyugodva mentem haza, de már nem Prásek udvarába, hiszen ott már nincs semmim, hanem a gazdámhoz, Rezábekhez. Arra nem gondoltam, ami következett. Rezábek anyja, az öreg gazdaasszony várt a kapuban. Ahogy a közelébe értem, egyre csak azt hajtogatta, hogy skandalum, skandalum. Ebből megértettem, hogy baj van. Megtudtam tőle, Prásek járt ott. Amikor Prásek meglátta, hogy nyitva a lakásunknak nevezett ól ajtaja, a bútor nincs benne, rögtön felfogta, végleg megszöktünk. De ő azt nem engedi. A csendőrségen már bejelentette, hogy a családomat hozzák vissza, az ingóságokról meg azonnal intézkedik. Elszaladt a hatósághoz, bejelentette, hogy én is szökni akarok, a bútorokat már vagonba raktam. Nyomban intézkedtek az állomáson, megtiltották a vagon elindítását. A szerelvényről lekapcsolták és kitolták egy szélső vágányra. A raktárnokot utasították, keressen fel, közölje, hogy pakoljam ki a cókmókokat a vagonból. Mintha villám ütött volna mellém. Megrettentett a hír. No, most mit tegyek? Én vissza nem hozom. Vigyék ők vissza erőszakkal. De egyébként is, Prásek cselédóljába minek vinnék? A feleségem, a fejőnő már messze van. Ha itt lenne, akkor sem fejné tovább az ő teheneit. Én meg nem az ö cselédje vagyok. A vagonból azonban mindenképpen ki kell pakolni. Amikor kiértem a vasútra, az én vagonom már ott állt a raktár előtt. A vasutas levette a plombât, s mutatta, hogy a dolgaimat rakjam a peronra. Hirtelen reménytelenné vált minden. A reménységem szétfoszlott. Keserűségemben és tehetetlenségemben csak néztem a nyitott ajtón át a bútorokat, a régi sifonyt, a kecskelábú asztalt, az erős faragott székeket és a karos padot. Ezek még a szüléimé voltak. Lehet, hogy valamelyiket ők is örökölték az ő szüleiktől. Szegény jó édesapáin jutott az eszembe, aki már régóta nyugszik a temetőben. Könny szökött a szemembe. Végigszaladt az arcomon. Ahogy így állok ott kezem összekulcsolva, rám szól a vasutas. Egy jóságos kinézésű ősz hajú ember volt. Látom, hogy megindult rajtam. Int, hogy tologassam be a dolgaimat a raktár egyik sarkába. Ott maradhat. Ha tőle kérdezik, majd azt mondja, hogy holnap viszem el. Mindig holnap. Majd lesz valahogy, ne nyugtalankodjak. Megértettem, hogy ki kell várni az alkalmas pillanatot. Várni kell, amíg a kedélyek lecsillapodnak. Az idő meg ez a jó vasutas nekem dolgozik. Mivel tudnám megjutalmazni? Eszembe jutott, hogy az egyik ládában öt kiló szüzdohány van. Ez most nagy kincs. Nekiadom. Teltek a napok. Elkezdődött az aratás. Én is arattam a többiekkel a Rezábek földjén.