Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

SZÜLŐFÖLDÖN HONTALANUL

A közös munka során a kis Franto meg én összebarátkoztunk. Egészen jól megértettük egymást. Néha kézzel-lábbal is beszéltünk. Franto elmagyarázta nekem, hogy a német okkupáció alatt a városi téglagyárban volt mester. A háború után elkezdődött a bosszúállás. Annak lett az áldozata. Pedig ő nem politizált, csak dolgozott. A felesége cseh nő volt. De az nem számított. O német származású, ez éppen elég ok volt arra, hogy lefogják. Sikerült megszöknie. Rezábek elbújtatta. Amikor megszűnt az üldözés, előjött és azóta hálából Rezábeket szolgálja. Egy a sorsom a Frantóval. Magyar és német üldözött. Mindketten a politika áldozatai vagyunk. Pedig mi nem politizáltunk. Dolgoztunk reggeltől estig. Bűnhődnünk kell azért, mert magyar és német édesanya szült bennünket. Én is elbeszéltem Frantónak, hogyan kerültem ide a családommal. De nemcsak mi, hanem minden magyar. Elárultam neki a titkos tervemet, hogy innen haza akarunk menni minél hamarébb. Csak még nem tudom, hogyan valósítsam meg, mert ha engedély nélkül távozunk, akkor a csendőrökkel visszahozatnak. Franto azt javasolta, hogy beszéljem ezt meg a panyival, azaz a gazdasszonnyal. Ha ö a hatóságnak nem jelenti, hogy elmentem, akkor nem keres senki. Most már tudtam, hogy Franto az én emberem. Segíteni fog a tervem megvalósításában. Egy nap munka után bekopogtattam a gazdasszonyhoz. Kérleltem, hogy engedjen el, ne jelentsen fel. A családommal együtt haza akarok menni a falumba. Nekem is van földem, házam, jószágom, mi kényszerűségből vagyunk itt. A panyi gondolkozott egy kicsit. Nekem az volt az érzésem, mintha már várt volna erre a találkozásra. Nem volt meglepődve. Jóságos kék szemeivel szánakozva nézett rám. O nem bánja, ha elmegyek, nem jelenti a csendőrségnek, de van egy kikötése, szerezzek magam helyett egy másik embert, mert neki nagy szüksége van még egy munkásra. Figyelmeztetett, a hatóság akkor is megtudja, hogy lelépek, ha ő hallgat rólam. A menekülésben ne reménykedjek. Ennek ellenére a szabadulásom kapuja egy kis résnyire megnyílt. De még sok szenvedésbe telt, amíg sarkig kitárult. Vasárnaponként mise után a városi és a környékbeli magyarok a templom előtti téren mindig megálltak egy kis beszélgetésre. Ez volt az egyetlen alkalom egymás tájékoztatására, ügyeink megbeszélésére. A következő vasárnap elmondtam, hogy volna egy hely az én gazdámnál. Jónai Ferenc boldogan kapott a lehetőségen. A városhoz hat kilométerre egy tanyán dolgozik a feleségével. A gazda nem jól bánik velük. Örülnének, ha más gazdához kerülhetnének. No, ez nekem kapóra jön a tervem megvalósításához. És segítenék Jónai Ferencéken is. De én sem nekik, sem másnak nem árultam el a szándékomat. Egyedül Franto, az én német sorstársam tudta a tervemet. Nélküle nem sikerült volna a szökés. Mindennap, amikor együtt mentünk a zöldtakarmányért a mezőre, a vasút mellett haladtunk el. Ha fütyült a vonat, mondtam Frantónak: - Figyeljed, nekem fütyül a vonat! Engem hív! Aztán már ő is kiáltotta: - Fütyül a vonat! És bizakodva mosolyogtunk. A tervem az volt, hogy először idős édesanyámat küldöm haza. Ő lesz a hírnök. Előkészíti a házfoglalókat, hogy mi is hamarosan megérkezünk. Meg azután azt is megtudjuk, hogy viszonyul a hatóság az engedély nélküli visszatelepüléshez. Egy batyuba beleszorítottuk mindazt, amire édesanyámnak szüksége lehetett. Elvittem az állomásra. Megvettem a gyorsvonati jegyet Tornaijáig. A lelkére kötöttem, hogy a jegyre jól vigyázzon. Ha az nála lesz, a vonat akármerre megy is, hazaviszi. Ne félj, fiam, biztatott kedvesen, de amikor beérkezett a vonat, mint egy kis vézna madárka remegett, ahogy felsegítettem a kupéba. Rábíztam a kalauzra, Prágában mutassa meg neki, hogy melyik vonatra kell átszállni. A vonat már mesze járt. Én még mindig bámultam utána. A két sín összefutott a szememben. Édes Istenem, kezdődik minden elölről. De mennyire más ez az út. Visszafelé visz. Haza. És nyár van. családom szöktetése