Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

SZÜLŐFÖLDÖN HONTALANUL

krumpli került a földbe. A pincében a krumpli az ültetés idejére jól megcsírázott. Ezt a csírás részt levagdalták a gumóról. Csak bámultam, hogy mit akarnak ezek. A levágott részeket beleöntötték egy deszkaládás szekérbe. A földön barázdákat szántottak. A ládás szekér mindkét oldalán kis ajtócska volt. A vedret odatartották, a csírás krumplidarabkák belehullottak. Az ember vagy asszony a vederből a barázdában végigszórta. A földet ráhúzták. Ezzel a krumpliültetés befejeződött. Amikor a krumpli kikelt, géppel töltötték fel. Megbizonyosodott előttem, hogy a csehek a magyaroknál jóval előbbre állnak a föld megművelésében. Legalábbis ami a gépesítést illeti. Mi még sok és nehéz fizikai munkát végzünk a földeken. Sokat tapasztaltam a cseh gazdaságokban. Később nagy hasznomra vált. Jól értettek az állattenyésztéshez is. A takarmányozáshoz silót készítettek. A csűrben volt három nagy siló. Kör alakú betonból öntött építmények, oldalukon egy kis ablaknyi nyílással. Az őszi ásás után a krumplit hatalmas vashordókban félkeményre megfőzik és beleöntik a silóba. Gumicsizmában sorról sorra megtapossák. Amikor megtelik, a tetejére szecskát szórnak és agyagos habarccsal leöntik, hogy levegő ne érjen hozzá. Az oldalán a nyílásba helyezik az abba beleillő betonlapot. A réseket habarccsal betömik. Ezt elmondásból tudom. De tavasszal már én etettem ilyen silóból. Április végén bontottam fel az első silót. A télen így tárolt krumpli olyan friss volt, mint amikor eltették. Abból adtunk megfelelő adagokat korpával keverve az állatoknak. így jól híztak a disznók. A gazdának volt 25 disznója, gyorsan meghíztak 120-150 kilósra. Nálunk, otthon, Lévárton a krumpli a veremben kora tavasszal kicsírázott, összetöppedt, alig volt kalóriaértéke. Gyorsan el kellett használni, mielőtt semmivé vált. Itt pedig egészen őszig, az új krumpliig kitartott a silózott ókrumpli. Még egy példát említek. Közel kétszáz tojó volt a portán. A csűr végén álltak a tyúkketrecek. A kert fele lóherével, a fele fűvel volt bevetve. A tyúkokat mindennap ráengedték a fűre vagy a lóherére. Naponként váltogatva. De nem az egész területre, hanem csak egy-egy sávba, amit mozgatható drótkerítéssel szabályoztak. A tyúkok a jó zöld takarmányon, füvön jól éltek, még egyebet is kaptak és gazdagon tojtak. A tojás hasznából a cselédek bére minden hónapban kitelt. Nálunk, otthon a tyúkocskák csak az udvaron kapirgáltak. Nem is tojtak olyan bőségesen. Megemlítem, hogy a városban volt egy tejporgyár. A német uralom alatt épült. Ez óriási jelentőségű volt a tehéntartó gazdák számára. A gyár minden mennyiségben átvette a tejet. így nem voltak értékesítési gondok. Még sok mindenről tudnék beszélni. Esténként el-eltűnődtem, hogyan lehetne nekünk magyaroknak jobban gazdálkodni, mert úgy látom, sok mindenben hátrább vagyunk a cseheknél. A gépesítésben különösképpen. De most egyelőre nagyobb gondom van. Az álmodozásból vissza kell térni a jelenbe. Amikor a krumpliültetést befejeztük, Kropácek közölte velem, hogy nincs szükség tovább bikagondozásra. Nem kérdeztem, hogy miért. Itt nekünk szavunk nincs. A cseléd nem kérdez. Teszi, amit mondanak neki. Még gondolkoznia se nagyon kell. Tudomásul vettem, hogy más gazdám lesz. Az új gazdámat Rezábek Alojznak hívták. A háza közel volt a miénkhez, azaz a Prásekéhez. Nagy háza volt, hatalmas gazdasági udvarral, körben magas kőfallal. Az udvarban a ház végében állt a csűr, mellette a tehénistálló, a sertésól, a tyúkól és külön istállóban a lovak. Amikor én Rezábekhez beálltam, ott volt már két férficseléd. Az egyik cseh, a másik német származású volt. Mindkettőnek Franto volt a neve. Az idősebb az állatokat gondozta, a fiatalabb, kis alacsony, vézna emberke a határbeli munkát végezte. Őt mali, azaz kis Frantónak nevezték, hogy a másik Frantótól megkülönböztessék. Nekem vele kellett dolgoznom. Magyar a némettel. A sors jól akarta így. Az új gazdám csak névlegesen volt gazda. Agglegény volt, alig lehetett otthon látni. A gazdálkodással nemigen törődött. Az anyja volt a parancsnok. Egy 65-70 körüli kövér asszony. Velük élt a gazda nénje is. A létszámot kiegészítette még egy fejönő, aki nem lakott ott, hanem valahol a városból jött minden hajnalban fejni a teheneket. Ez lett az új helyem. Ide kellett beilleszkednem. A német cseléddel, a kis Frantóval dolgoztam együtt. Minden reggel, néha már négy órakor mentünk a mezőre takarmányért a teheneknek. Akármilyen idő volt, mindig friss takarmányt hoztunk. Én vágtam a lóherét, Franto utánam villával szedte és rakta fel a szekérre. Otthon a csűr alá álltunk. Volt ott egy nagy szecskavágó. Villanymotor hajtotta. A szekérről a lóherét egyenesen a szecskavágóba adagoltuk. Utána vittük a tehenek elé. Az első alkalommal, amikor láttam, hogy így etetik az állatokat, szörnyülködtem és azt hittem, hogy mindjárt felpuffadnak a tehenek. De nem puffadt fel egy sem. Rájöttem, hogy azért nem, mert a lóherét mindig frissen a kaszálás után azonnal szecskának vágva adták az állatoknak. A takarmány így nem pállott be. Mert az volt a veszélyes. Akkor a marha könnyen felfúvódott. Mi otthon erre nem vigyáztunk, s gyakran megesett a baj. Most megint tanultam.