Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

SZÜLŐFÖLDÖN HONTALANUL

Ahogy ott álldogálunk, beszélgetünk, kétszer is elment mellettünk egy tőlünk jóval fiatalabb ember. Bámul erősen, tetőtől talpig méreget a szemével. Mondom Palinak, hogy ez már bennünket les. Valamelyikünk kell neki. Most már csak az kell, hogy megnézze a fogunkat is, mint a vásáron a lónak. Töpreng, hogy jó vásárt csinál-e. Azután megszólít. Csak lassan értem meg, hogy bikagondozó kellene neki. Ő tartja a város bikáját, ahhoz kellene segítség. A fejemmel bakólok neki, hogy jól van, elszegődök. Mondom azt is, hogy dobzse, de van egy kis baj. Itt a családom, őket is viszem. Azt nem lehet, mert neki csak egy férfi kell. Akkor nem megyek. Az én emberem térül-fordul, jön vissza egy másikkal. Annak fejőnőre van szüksége. Azzal biztat, lesz a családnak lakása. A feleségem jól tudott fejni. Vállalta a munkát. Arról nem esett szó, hogy hány tehenet kell fejni. A fizetséget se kérdeztük. Ki voltunk szolgáltatva ezeknek az idegeneknek. Csak legalább értenénk egymás nyelvét, meg tudnánk a dolgainkat beszélni. Elkeltünk, mint a rabszolgák. Csak legalább jó gazdánk legyen. Egy nagy gumikerekű társzekérre felraktuk a dolgainkat. Leültünk a ládákra, azután elindultunk új otthonunk, Protivín felé. A hideg tűrhető volt. Mínusz tíz-tizenkét fok lehetett. A nap ki-kikandikált a szürke téli borulat mögül. Protivín takaros kis városka, nem messze Ceské Budejovicétöl. Jó két óra alatt tettük meg az utat. Este lett, amikorra megérkeztünk. Egy nagy dufartos ház udvarán állt meg a szekér. Az asztalunk a pakkok tetején volt, lábaival felfelé. Ahogy mentünk be a kapun, a lábak a bolthajtásba akadtak, és sorban mind a négy a keresztpántnál széthasadva borult ki a helyéről. No, ez is jól kezdődik. A cseh gazdát Prásek Slavojnak hívták. Nagy lakóháza volt, hatalmas gazdasági udvarral, sok melléképülettel. Az egyikre rámutatott, hogy ez lesz a mi lakóházunk. Az épület közel volt az istállókhoz. Takarmány tárolására, a disznók ételének előkészítésére, répaszeletelésre, darálásra meg hasonlókra használhatták. Valaha padló volt benne, de most már a deszkák elkorhadtak a nedvességtől, a falakról körben a vakolat lehullott. A padló és a fal találkozásánál számtalan egérlyuk. Igazi egérkaszárnya volt ez a gazdasági épület. Úgy szaladoztak az egerek, mint hangyák a bolyban. És most ez lesz az otthonunk. Nem zúgolódtunk. Örültünk, hogy végre fedél lesz a fejünk fölött. Első dolgom volt a sparheltot beállítani. A törött asztallábakat felaprítottam és begyújtottam. Az asszonyok a szemetet kiseperték. A fekvőhelyet elkészítettük úgy, ahogy lehetett, a helyiséget berendeztük. Itt lakunk öten, ki tudja, meddig. A fáradtságtól hamar elaludtunk. Szörnyű volt az első álmom ebben az odúban. Láttam a házamat Lévárton. Égig érő lánggal ég. Az istállóm és a csűröm is. A lovaim és teheneim bőgnek kínjukban. Felriadtam. Csupa veríték voltam. Szerencsére, csak a sparheltban lobogott a tűz. De a baljós álom hosszú ideig gyötört. A feleségem korán reggel felkelt. Amire felöltözött, már jött érte a gazda. Elvezette a tehénistállóba. Tíz tehén várt rá. Amikor az utolsót is megfejte, az ujjaiban már nem volt erő. A bögrét alig tudta megfogni. Szinte édesanyám rakta a szájába az ételt. De azután lassacskán egyre könnyebben ment a fejés. Szerencsére nem gyulladtak be az inai. Én meg bikagondozó lettem. A városka bikájára vigyáztam. Az én főnökömnek Kropácek Alojz volt a neve. Az első reggel elvitt a bikaistállóba. Egy másik utcában volt, nem messze a házunktól. Mutogatta, hogy mit kell csinálnom. Etetés, itatás, vakarás, ganajászás, darálás, répavágás és így tovább. Tudtam én azt magamtól is. Allatneveléssel foglalkoztam egész életemben. De hagytam, kínlódjon csak a magyarázattal. Nincs ebben a városban egy ember, aki foglalkozna a bikával? Nincs itt fejőnő? Ezért kell ezer kilométerről idehozni embereket? így kezdődött az életünk egy idegen városban, idegen emberek között. A lakosság többnyire szánakozott rajtunk. Mindenki értesült arról, hogy magyarok vagyunk. A cseh emberek jó szívvel voltak hozzánk. Érkezésünk után mindjárt másnap a gazda elvitt a városházára. Ott bejelentett minket állandó lakhelyül az ő portájára. Masarykovo námesti 23-as számú ház. Még a név is fájdalmat okoz. Masaryk barátja volt a magyaroknak. Most a róla elnevezett utcán raboskodunk. Az ő nevét és emlékét is azután hamarosan kiseperte az új rendszer. Az első vasárnap elérkezett. Tiszta ruhába öltöztünk. Elindultunk a templomba. A feleségem a kislányom, én a kisfiam kezét fogtam. Édesanyám otthon maradt. Ő vár majd ebédre, éppen úgy, mint Lévárton. A templom közepén egy szép nagy faragott kereszt állt. Ott letérdepeltünk és elmondtunk egy rövid imát. Azután elhúzódtunk egy sarokba. Éppen úgy követtük végig a szentmisét, mint az ottani népek. Mi magyarul mondtuk az imát, a csehek az ő nyelvükön. Az Isten szemében egyek voltunk. A mise végén megvártuk, amíg mindenki eltávozott. Utolsóként mentünk ki a templomból. Az úton egy asszony csatlakozott hozzánk. Beszélt az ő nyelvén. Mi keveset értettünk belőle. De azt láttuk, hogy velünk érez. Az Isten majd csak megsegíti a magyarokat. Imára kulcsolta a kezét, úgy bú-