Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

SZÜLŐFÖLDÖN HONTALANUL

csúzott tőlünk. Mi hálásan néztünk rá. A templom és ez a jóasszony csendes megnyugvást hozott a szívünkbe új lakóhelyünk első vasárnapján. Pedig lehetett volna min keseregnünk. A nyirkos odút alig tudtuk kifüteni. Az elvetemedett ablak szélein süvített be a szél, az égre nyíló ajtó alján a hó kavargott, éjjel az egerek az arcunkon szaladgáltak. Milyen kár, hogy elszökött a macskánk. Most itt igazán nagyszerű vadászmezőre talált volna. A protivíni magyarok közül Bene Palival voltam jó barátságban. O szerencsére a családjával jobb helyre került, mint mi. Igaz, ők is cselédek lettek, de egészen takaros lakást kaptak. Az agglegény gazda saját nagy házában adott nekik két szobát. Kolafának hívták a gazdát, egészen rendes ember volt. Bene a családjával gyakran megfordult nálunk. A gyerekei napközben is el-elszaladtak hozzánk. így az ő napjaik könnyebben teltek. Én néha Benével elmentem egy vendéglőbe. Ott egy idős cseh pincér elég jól beszélt magyarul. A régi világban magyarokkal katonáskodott, és egy ideig Budán lakott. Tőle érdeklődtünk. Mert mi semmiről nem értesültünk. Nem tudtuk, hogy mi történik a világban, az országban, a politikában. Újságot nem olvastunk, hiszen csehül nem értettünk. Rádiónk nincs, de hiába is lenne, itt a magyar adás már nem fogható. A mi kis rossz kamraféle lakásunk lett a protivíni magyarok találkozóhelye. Odajöttek a lévártiak és a dereskiek. Mindennap a szabadulásunkról beszélgettünk. Dereskből Micski Rozi néni és Sztolárné. Mindketten özvegyek voltak. Őket is elhurcolták. Én voltam az egyedüli bizodalmuk, meg a jó Isten. Amikor bejöttek hozzánk, mindig elsírták magukat. Micsoda kegyetlen rendszer az, amelyik két öreg asszonyt is elzavar az otthonából. Erre nincs megbocsátás még a Bibliában sem. Ilyet csak barbárok meg vadállatok csinálnak. A magyar konzulátuson Prágában Arról beszélgettünk egyszer Bene Palival, hogy el kellene menni Prágába a magyar konzulátusra. Elmondanánk az igazságot, hogy hova hurcoltak el bennünket és hogyan élünk Csehországban. A gyerekeink elbutulnak, nem járnak iskolába, mert csehül egy szót sem értenek, még a pap sem tud velük beszélni, az imát is csak magyarul tudják, ahogy az édesanyjuktól tanulták. Elkérezkedtem a bikás főnökömtől, Kropácektól, Bene Pali meg Kolafától. Szóltam Práseknak is, hogy Prágába megyünk, van ott egy kis dolgunk, visszajövünk, nehogy azt higgyék, hogy megszöktünk, hiszen itt marad mindkettőnknek a családja, nyugodjanak meg, mi a gyerekeinket soha el nem hagyjuk. Február 22-én a hajnali gyorssal indultunk Protivínből Prágába. Bene Pali azt javasolta, hogy menjünk a magyar konzulátusra, adjuk elő a bajunkat, mondjuk meg, hogy bánnak a magyarokkal, egészen biztosan nem tudják, hogy mi történt velünk. Váltig mondtam Benének, fölösleges fáradnunk, semmire nem jutunk a magyar konzulátuson. Az elmúlt napokban a vendéglőben volt az asztalunkon egy újság. Láttam benne egy rajzot. Mutattam Benének. Benes csehszlovák elnök ül egy székben. Kezében hegedű. Vele szemben Sztálin, az oroszok elnöke. Nagybőgő a lábánál, a vonóval Benes felé int. Húzzad a nótát! Neked ütöm a taktust. így hát ez világos volt. Sztálin dirigál Benesnek. Hiába itt minden. Nagy ember a dirigens. Itt a zenekarban nem lehet kontrázni. Nem akarom Bene Pali reményét elvenni. Ráálltam. Próbáljuk meg, tesznek-e valamit érdekünkben a magyar követségen. A Wilson pályaudvaron az információban megérdeklődtem, hogyan juthatunk el a követségre, amiről aztán kiderült, hogy nem követség, nem is konzulátus, hanem valami ügyvivőség. Az épületen egy táblára magyarul is ki volt írva. Egy durva, rossz kinézésű emberhez vezettek be. Elpanaszoljuk neki az elhurcolt magyarok sorsát, s a mi helyzetünket Protivínben. Az idős emberek, a betegek reménytelenségét. Ha a beteg magától meg nem gyógyul, többnyire meghal. A cseh orvos nem érti, hogy mit mond a szerencsétlen beteg. A gyerekek nem járnak iskolába, hiszen egy szót sem tudnak csehül. így soroltuk tovább a bajainkat. Az ügyvivő úr hirtelen felugrott az asztaltól, dühbe gurult és gorombán ránk ripakodott. Örüljünk, hogy egyáltalában még élünk.