Szabadfalvi József: Pásztorcsanakok Észak-Magyarországon (Miskolc, 2001)
I. A KUTATÁS TÖRTÉNETE ÉS CÉLKITŰZÉSEI
I. A kutatás története és célkitűzései A Kárpát-medence népeinek víztárolási lehetőségei az elmúlt századokban, a vezetékes vizek meghonosodása előtt a következők lehettek: Társadalmi hovatartozástól függően, a lakásokban rendszeresített, nagyobb tárolóedényekből (dézsa, vödör, nagy cserépkanta, stb.) iváshoz és főzéshez a vizet valószínűleg fa merőkanalakkal, kivájt lopótök-, fa-, cserép- vagy fémedényekkel merítettek. A másik eljárás szerint a víztároló edényekből először néhány literes fa, fém vagy cserép tárolókba, kancsókba öntöttek, vagy mertek vizet; és szükség esetén ebből öntötték tovább az ivóedényekbe, a cserép bögrékbe, kelyhekbe, fémcsuprokba, ritkábban üvegpoharakba. Falusi és kisvárosi otthonokban a vizet a pitvarban, konyhákban álló vedrekben vagy dézsákban tárolták, és közvetlenül ebből merítettek. Kancsókat csak „jobb helyeken", vagy csak ünnepi alkalmakkor használhattak. Más volt az eljárás az úton lovon, szekéren vagy kocsin utazó, vagy a határban dolgozó emberek esetében. Az utazók nemigen ittak a határbéli, őrizetlen kutakból. Leginkább bőr tömlőkben, facsobánokhan; a gyalogjárók inkább fa kulacsban, ritkábban speciális tökfeleségből készített kobakokban vittek magukkal vizet, vagy annak alkalmatlansága esetén bort. Akik viszont elzártabb, hegyes vagy dombos tájakon laktak, és rendszeresen a határban volt dolguk (pásztorok, vadászok, erdőkerülők, favágók, stb.) leginkább alkalmatos fából faragott kis ivóedénykét vittek magukkal, s ezzel merítettek és ittak ismert forrásokból, esetleg kis, tiszta patakokból. A magukkal hordott kis edénykéket csak faragható és tartós fából készítették, amelyek nem törtek el könnyen, és tarisznyában, vagy arra akasztva hordták. Ezeket a kis edénykéket Északkelet-Magyarországon többféleképpen nevezték: csanak, fa pohár, ivókanál, kanál, mericske, pohár, cserpák és bögre. Folyadékok tárolására és ivóedények készítésére a legkézenfekvőbb tartóedények - a természeti népek analógiái alapján is - az üreges testű és magjától kitisztított tökféleségek voltak. A jól kiszárított kobakok elég tartósnak bizonyultak. Ezek a merítőedények néhol Magyarországon is előfordultak, bár erről nem sokat tudunk. Kobak tárolókat, pl. sótartókat és lisztesedényeket is használtak. A Dunántúlon a pásztorok gondosan díszítették is lopótök tartóedényeiket, bár ennek ősiségéről nem vagyok meggyőződve. Múzeumi gyűjteményekben nem találtam adatot arra, hogy Északkelet-Magyarországon pásztorok lopótökféleségből (kobak) készült ivóedényeket rendszeresen használtak volna. Egyedi esetek azonban előfordultak: Egy Borsodszirákról behozott ivótököt a miskolci Herman Ottó Műzeum is őriz. 1 Róla a leltárkönyvben ezt olvashatjuk: „szárított tök