Szabadfalvi József: Pásztorcsanakok Észak-Magyarországon (Miskolc, 2001)

X. ÖSSZEGZÉS

nyújthatna megfelelő alapot. A dunántúli csanakokhoz van elegendő tárgyi anyag a helyi múzeumokban és a Magyar Néprajzi Múzeumban. Erdélyből már kevesebb csanakunk akad, a helyi gyűjteményeket pedig nem ismerjük. E problémákat a helyi etnográfusoknak kell megoldaniuk. Az erdélyi magyar népművészeti munkákban is kevés adatot találunk. Idevonatkozóan a legtöbb információt Bátky Zsigmond két 1928-as publikációiból, főként azok tábláiról nyerhetjük. A néprajzi köztudat, pl. Domanovszy György megállapításai, azt hangoztatja, hogy Erdélyben nem alakult ki külön pásztorművészet. Az erdélyi csanakok és pásztorbotok viszont arra utalnak, hogy ezt a teóriát is érdemes alaposabban megvizsgálni! A magyar Nagyalföld két nagy egységében, a Duna-Tisza-közén és a Tiszántúlon csanakokat nem használtak. Ivásra alkalmas források, tiszta vizű csermelyek nincsenek. A kutaknál vödörből, néha kalapjukból, illetőleg más ivóedényből, pl. rossz kolompból készült ivóharangból ittak. A lopótökökből és kobakokból készített merítő- és ivóedények szerepéről is jó lenne valamivel többet tudni. Az a gyanúm, hogy a történelem során az öblös fakanalakat is használhatták ivásra, hasonlóképpen, mint más népek esetében. És van a magyar népművészetnek eg)', főként funkcionálisan nagyon titokzatos ivóedénye, a szaru ivótülök. Nehezen képzelhető el, hogy ezeket a gyönyörű eszközöket pásztorok rendszeresen használták és hordták volna a tarisznyájukon felfüggesztve. Észak-Magyarországról a gyűjteményekben őrzött csanakok csak a 19. század elejétől, első évtizedeitől maradtak ránk. Ezek viszont már igen kiérlelt formakincset és ornamentikái megoldásokat mutatnak. Ebből és a nyelvtörténeti kutatásokból bizonyos, hogy a csanakokat már évszázadok óta használták. A fa adottságai, illetőleg a víz és nap hatásai miatt több évszázados tárgyi emlékek nem maradtak ránk. Gyűjtő eleink is jelentékteleneknek ítélhették a kis, fa ivóedénykéket. A nyelvtörténeti adatokból bizonyos, hogy a fából faragott ivóedényeket népünk már a honfoglalás előtt ismerte és használta. A kölcsönzők pedig a délorosz síkságon, legeltető állattenyésztést folytató bolgártörök népek lehettek. Az analógiák szerint az obiugorok kéregből metszett és befenekelt, vagy akár még fonott ivó- és tárolóedényeket használtak. Mint láthattuk, ezeknél sokkal esetlegesebb kéregedények még a 20. században is előfordultak. S a honfoglalás után pedig szláv, leginkább balkáni, délszláv terminológiai, formai és ornamentális hatások, elsősorban Dél-Dunántúlon és valószínűleg Dél-Erdélyben is érték a magyar anyagot. Ezek prioritása mellett bizonyos német-osztrák, illetőleg ukrán hatások is feltételezhetők, ezt azonban még alaposabban meg kell vizsgálni. Kis túlzással az is mondható: ahány csanak, annyi forma! Ha mégis a tendenciákat keressük, akkor a következő nagyobb típuscsoportokat különböztethetjük meg: 1. Kanálforma, 2. Szabályos, illetőleg egy oldalára ferde csonka kűp, 3. Félgömb, gömbszelet testű, gömbölyű, néha kis lapos fenékkel, 4. Csésze-, ritkán csuporforma, 5. Észak-Magyarországon ritka formák: gömb és csónak alakúak.